Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-22 / 47. szám
harczoljatok a ti atyátok fiaiért, fiaitokért, leányaitokért, feleségetekért és házaitokért /" (Neh. 4.u .) ... Az igazság bajnokainak harcza mindig győzedelmes volt, bármily sok és nagy ellenséggel szemben. Miért? Mert hittek Isten segitő kegyelmében, mert imádkoztak hozzá segítségért, mert eledelük, fegyverük volt az Úr félelme, mert hitük erejével ragadták meg hatalmasan segítő kezét... Mit is mondott Dávid a Filiszteusnak ? Te jössz énreám fegyverrel, dárdával és paizzsal, pedig nem fegyver és dárda állal tart meg az Ur. Hát mi által tart meg? Hit által! . .. „Az Úré a had." (1. Sám. 17.4 7 .) A hol az Úr van, ott az erő, a segedelem, harczosok sokasága és győzedelme . . . Most látjátok, hogy a háború nem gyermekjáték : ide egész emberek kellenek . .. Sok fáradság, veszteség lesz még osztályrészünk: ez indítson komolyságra. De végül mégis mienk lesz a diadal, mert velünk az Isten: ez emeljen föl és bátorítson további küzdelmeinkben. Öljétek meg lelketekben a kétkedést, a csüggedést I Bízzatok ne a magatok erejében, hanem a seregek Urában, a jók segedelmében, a világot meggyőző Úr Jézus Krisztusban. Hadd buzogjon lelketek minden érzése 0 elébe, hitetek hadd zörgesse az 0 égi kapuját! . . . Tudtok-e imádkozni még? Csak ennyit sóhajtsatok velem: Jó Atyám, szülőföldemet, szerettimet védem, igazságodért harczolok. Bízom Tebenned, hogy megtartasz, megsegítesz. Bármit hoz is reám végzésed : legyen áldott szent neved ! Es még csak ezt imádkozzátok velem: Megváltó Jézusom, velem voltál éltem békés napjaiban, légy velem a háborús időben is. Légy vezérem és ne engedd, hogy megrendüljek és kételkedjem. Vezess engem győzelemre életemben, vezess győzelemre halálomban. Ámen! — Te, Asztalos Péter, te olyan hatalmasan tudtad egy hónappal ezelőtt dalolni: Megállj, megállj . . . Szerbia — hátha most hatalmasabban tudnád énekelni ezt a másik hadidalt : „Az Isten a mi reménységünk, Midőn reánk tör ellenségünk." — Kerekes Pali, miért nem segítesz: „Minden háborúságinkban Megtart erős hatalmában". — Nos, ti többiek is folytassátok : „Azért a mi szívünk nem félne, Ha az egész föld megrendülne És a hegyek a tengernek Közepébe bedőlnének". Előbb csak egy- két bizonytalan, töredezett hang kíséri, de midőn megismételjük, mind énekel — és milyen éneklés ez 1 — utána pedig a „Te benned bíztunk" érczesen, messzehallhatóan zeng mindegyiknek ajakáról. . . A pihenőnek vége. Ezek tovább indulnak. Elbocsátom őket Pál biztatásával : „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, úgy cselekedjetek, mint férfiak. Legyetek erősek \Á (1. Kor. 16.1 3 .) Azután új csapatok jönnek s nagy bizalommal próbálom a régi hangon, a régi biztatással, az erő egyetlen forrásával élesztgetni, erősíteni, megvidámítani a megzavarodott lelket, az ingadozó hitet . . . És ma, mikor a magam rendbeszedésére is jutott idő az után a nyolcz hosszú nap — nekem úgy tetszett, ugyanannyi nehéz esztendő — után, a kezembe jutott tükör fejemen megsokasodott fehér hajszálakat mutat. Mégis „áldott az Isten, hogy minket vigasztal minden háborúságunkban : hogy mi is vigasztalhassunk minden nyomorúságba esetteket, azzal a vigasztalással, mellyel minket Isten vigasztal/" (2. Kor. I.3-4). . . . Találkoztam útunkban V. A. kollegával, a hadosztályom egyik ezredéhez beosztott ref. lelkésszel, kit, az ütközet óta elveszettnek hittünk. Nehéz órákat élt és szenvedett át. Srapnelltűzből kellett menekülnie. Sapkáját egy golyó lyukasztotta át, kezén megsérült, lova elpusztult. Palástját és egész felszerelését elveszítette, ruhája lerongyolódott. Három napon át bujdosott erdőben, mezőkön, míg visszatalált csapatához. Ott azután felruházták, a hogy épen lehetett. Elesett bajtársak ruháit adták reá, egyiknek a blúzát, másiknak a sapkáját és így tovább. Nevetni kellett rajta, a hogy új uniformisában festett, de könnyeket fakasztó volt az arra gondolás, hogy „parancsolt az Ó angyalainak te felöled, hogy őrizzenek téged, minden útaidban. Az ő kezökben hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben ..." (Zsolt. 91.u_i2.) . . . Egy levelezőlap vau nálam. Holnap megy a tábori posta, el akarom vele küldeni. Úgy vettem ki egy haldokló önkéntes zsebéből a kötöző helyen. Ott írta az ellenség röpködő golyói közt, egyetlen fia az ő özvegy anyjának : Anyácskám, tűzben vagyunk, de nincs semmi bajom. Ha látnád, hogy én . . . Itt vége az írásnak. Úgy lehet, rohamra kellett indulniok. És most már — bizony nincs semmi baja. Irtózatosan összeroncsolt testtel hozták el a harcztérről. A hat sebből, mely testén volt, egy is elég lett volna! . . . Elhomályosuló szemét a mig néztem, arra gondoltam, hogy micsoda bánat lesz a mindennapi vendég abban a tiszamenti házban! És most odaírom a lap aljára, folytatva, a hol félbeszakadt az írás: . . . mily hősiesen, mily vitézül védelmeztem a hazámat, tégedet, mily boldogan tért meg a lelkem Istenemhez, hogy áldást kérjek a te drága életedre, vigasztalást a te szíved fájdalmára .. . Megnyugvásul a Krisztus ígérete. „A ki győzedelmes lészen, fehér ruhákba öltöztetik és el nem törlöm annak nevét az életnek könyvéből..." (Jel. 3.5 .) ... Az éj immár leszállt. Sötét leple ráborult hegyre, völgyre. Csak fönt a magasban látszik egy csillagnak a sötétséggel küzködő fénye. Mintha távoli tábortűz volna!... Hát a mi sötét éjszakára gyászolt világunkat beragyogja-e hitünk olthatatlan tüzű csillaga ? Hogy lennénk jó reménységgel, ha a holnap újra meghozza a maga terhét, fáradalmait, keresztjét s a mit ma jeleztek, az új ütközetet! Köröttem minden elpihent, nyugszik, csak az őrök szeme kutatja a fekete messzeséget, melyben ellenség rejtőzik. Hát a mi lelkünk megcsendesedik-e a megnyugvás hitében, hogy az 0 szemei vigyáznak reánk ?... Jó éjszakát! . . . Sóhaj tör fel bensőnkbői s szállszáll messze, oda, hol a mi kisebb világunknak csillagai a mi szeretteink szeméből ínég nem régen reánk nevettek s a hol ma könnyek, imádság vannak értünk. Kis bogaraim ! Legyen áldás rajtatok 1 S adjon Isten nekünk egykor jó találkozást!
