Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-15 / 46. szám

hogy mit jelent a nemzet diadala, a melyet békés időkben előkészíteni, érette dolgozni, harczok idején pedig hősiesen kikeli küzdeni; így érezzük át, hogy „ha hegyek omlanának is a tenger közepébe . . ., azért nem félünk*. Hős katonáink az erőnek, lelkesedésnek, rendíthetlen bátorságnak szárnyain törnek előre; ott ragyog előttük szüntelen otthoni szeretteik képe is, de ezt megaranyozza a hazaszeretet és a boldog bizonyosság: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk !" A lélek harmóniája így nyer mindig több bensőséget, mert magasratörő hitből táplálkozik. Ez a hitünk legyen jövő diadalaink forrása; ebből a bizonyosságból és a krisztusi szabadítás új életre vezető hatalmából támadjon egyházi életünknek is felséges megújulása! m ERŐPRÓBA. Egy német mondta a nagy háború kezdetén: majd most látja meg a világ, hogy mik vagyunk és mivel bírunk 1 Arra a nagy erőpróbára czélzott, a mely a 60 milliónyi német népre vár a létért való nagy élethalálharczban. Mi nem vagyunk a nagy német nemzet, de azért mi is minden üres, hiú kérkedés nélkül elmondhatjuk: sok helyen, a hol nem ismertek vagy épen félreismertek, sőt lenéztek bennünket, most meglátják és megismerik a magyar nemzetet és a lelkéből kiváltott, megbecsülésre méltó értékeket. Még korai dolog a háború utáni dolgokról beszélni és bizonyára sokan vannak e lap olvasói között olyanok, a kik velünk együtt nem kedvelik napilapjaink egynémelyikének hangzatos szólamait, a melyek már most ellenségeink „összeomlásával", a velük való végleges „leszámolással" dicsekesznek. De mégis, bármint végződjék is a nagy küzdelem, bármelyik fél maradjon is a porondon, azt már most is megállapíthatjuk, hogy a magyar hűség, lelkesültség, hősiesség, áldozatkészség mindezideig kiállotta a nagy erő- és tűzpróbát. Nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy a nemzet testében nincsenek „erőtelen" vagy épen a nagy időkhöz magukat méltatlanul viselő tagok. Sajnos, mi, a kik itt járunk a budapesti utczán, ezernyi jelével találkozunk annak, hogy sokan bizony a legtávolabbról sem szívlelik meg a „mindnyájunknak el kell menni" jelszavát, hogy sokan, a kiket foglyul ejtett a közelmúlt léháskodó szelleme, most sem igyekeznek abból szabadulni. Elég csak egy tekintet a hirdető-oszlopokra és minden kátóskodási kedv és hajlam nélkül is meglátjuk, hogy sokakat egyáltalán nem bánt az a lelkiismereti kérdés: illik-e most ezekben a komoly időkben elmenni oda, a hol a kötelesség ebből áll: mulatni, kaczagni, tapsolni. De nemcsak itt Budapesten van ez így. Vidéki lelkészektől hallottuk, hogy sok helyen azok, a kik nincsenek egészen közelről érdekelve a nagy háborúban, nem sokat engedtek eddigi ridegségükből, önzésükből, közönyükből. A mult napokban lefolyt kerületi értekezleten is hangzottak fel panaszok, invektivák, a könnyüvértíség, a nagy, kcmoly helyzet fel sem vevése ellen. Valóban van sok bántó, leverő látvány, tapasztalat; a megpróbáltatás égő tüze, úgy látszik, még'nem volt elég nagy arra, hogy kiégesse azt, a mi „fa, széna, pozdorja" a köz- és magánéletben. De mégis-mégis, örömmel és reménnyel tölthet el bennünket, hogy a magyar nemzet a maga egészében nem méltatlan régi hírnevéhez, hogy nem üres frázis ajkainkon, ha mondjuk a régi hasonlatot a teher alatt növekvő pálmáról és a megpróbáltatások megedző. tisztító tüzéről. Mi lenne velünk, ha nem igy lenne; ha nem tudnánk igazán mérlegelni a helyzetet és kiállni azt a nagy erőpróbát, a mely alatt most vagyunk és a melynek elébe nézünk. Nemzeti hadikölcsönről írnak most lapjaink. Legkiválóbb közgazdászaink, pénzkapaczitásaink verbuválják kis és nagy emberektől egyaránt a jegyzéseket. Mi lesz az eredménye? Egyik erőpróbája lesz nemzetünk anyagi helyzetének. Mindenki bizalommal várja, hogy az eredmény fényes lesz. De még sok más „jegyzésre" lesz szükség. Sok mindenről kell lemondanunk, sok mindenünket kell még odaadnunk, a mi előttünk kedves és drága: sok szép,, reményteljes életet, gondtalan, vidám napot, egy-egy darabot szívünkből, életünkből. És mindenekfölött mindnyájunknak oda kell jegyezni nevünket arra a listára, a melyen önzetlen, odaadó szolgálatot ígérünk mindannak érdekében, a mi a nagy erőpróba elviselésére képesiti a közt és az egyest. Egyházunknak is kell „jegyezni". Az erőpróba rá is vonatkozik és tartozik. Rezervált földi kincsei nincsenek, de jaj lenne neki, ha most szegénynek minősíttetnék azokban, a melyeket rozsda és moly meg nem emészt . . . Nem késő még! Elő kell vennünk minden talentumot, minden girát, azokat is, a melyek eleddig rejtve voltak és nem forogtak a pénzváltók asztalán.. Mert bizony a kinek most nincs, még a mije van is, elvétetik tőle . . . Ha valakinek, úgy nekünk, az egyháznak és az ő szolgáinak kell mély felelősségérzettel odaállnunk a nagy erőpróba alá, nem várva mást, csak azt a legfelsőbb helyről jövő elismerést: Tudom .... terhet viseltél és béketűrő voltál, az én nevemért fáradoztál és el nem fáradtál! —p. Kálvin bronzból vert, igen sikerült plakettje öt korona árban megrendelhető a Kálvin-Szövetség titkári irodájában (IV. ker., Molnárutcza 17. szám).