Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-08 / 45. szám

dalmasan szép nóta mondja: szemfedője katona köpenyege, nincs harangszó, csak . . . ágyúdörrenés. A Verbandsplatzon így temetek. A kis szerb faluban levő katonák azonnal hírt vesznek a „magyar temetésről" s összejövünk sokszor 2—300-an. A szanitétszek közül van különösen hat .jóhangú (kúnszentmiklósi, körösi stb.) fiú, ezek vezetik az éneket, s lassankint belemelegszik az egész kálvinista katonaság. Először elénekeljük a XC. zsoltár 1., 2. versét, aztán imádkozom rövid beszéd, megáldás s végiíl felhangzik a „Nincs már szivem félelmére ..." Búcsúzóul minden katona egy marék földet dob a sírba, könnyével áztatja, hogy puhább legyen, hogy szentelt legyen . . . Valami szép és megkapó [itt a Verbandsplatzon a könnyű sebesültek közt végzett munkám. Ezek fél, legfeljebb egy napig maradnak itt s aztán viszik őket a tábori kórházakba. Micsoda felemelő ezek közt lenni. Az Isten iránt való hála csak úgy sugárzik az arczukról, s mikor imádkozom velük, úgy hull a könnyűk, oly boldogok, hogy Isten tőlük csak ennyi áldozatot kívánt. Ezeket már nem kell éneklésre biztatni, felhangzik azonnal az „Isten a mi reménységünk, Istenre bízom magamat". Mily kedves búcsút vesz mindegyik tőlem s mind emléket kér. A kath. kolléga ugyanis szentképeket oszt. En már elosztottam minden ilyen traktátusom. Csak jönne is meg a Nagyt. úr által küldött minél hamarább. Rendesen minden másnap a Hilfsplatzra is kimegyek, délben a tábori konyhával. Ide gyülekezik ekkor 100—200 ember az „árokvárosból", a csodálatos ügyességgel megépített fedezékekből. Ezek állják körül a sírt a legnagyobb csendben. Magam is halkan, röviden imádkozom. Az ellenség 1000—1500 lépésre van. Ha észrevenne bennünket, feltétlen Ő is beállana a résztvevők sorába egy-két srapnellel. Itt a Hilfsplatzon sebesültekkel ritkán akad dolgom. A kiben egy kis élet van, mind bekerül a Verbandsplatzra, itt csak az első kötést vagy az utolsó végtisztességet adjuk. Végül hadd számoljak be még egy megható, felejtlietlen isteni tiszteletről, melyet 25-én tartottam a rajvonalban, az ellenségtől 2—300 lépésre. Ehhez fogható talán csak az volt, mikor 1911 július 9-én nagyt. Mészáros János kedves, áldott jó princzi pálisom mai a kecskeméti öreg templom romjai mellett imádkoztunk s énekeltünk volna, hogy mikor a föld megindult, a mi szívünk nem félt, hanem szép csendesen nyugodott az Úristenben. Azt hiszem, erről az istentiszteletről ír más, avatottabb ember (Fényes L. az Est-ben). Én csak vázolom a menetét. Egy-kétszázadonkint tartottam. Kezdőének a XL1L zsoltár volt, aztán jött az ima, prédikáltam az V. Mózes 20.1-4. alapján ima s végül elénekeltük a XXXV. zsoltárt. A negyedik helyen valami szépen ment az ének. Hét tanító vezette. Valóságos összhangzatos ének volt. Valami csodálatos erő elragadott bennünket. Elfelejtettük, hogy 200 lépésre a szerbek izgatottan lesnek, figyelnek, kutatnak, azt hittük, hogy Kremán Samu barátom vagy az öreg Hegedűs bácsi vezetésével ott éneklünk a körösi vagy kecskeméti templomban. L. L. (Laczkovics László, a kinek ez esemény után rövid idő múlva bekövetkezett hősi haláláról az Est-ben Fényes László oly meghatóan írt. Szerk.) infanterist régi pataki jó barátommal össze-összevillant szemünk s azt hittük, hogy Bathó János dirigál bennünket a pataki híres kórusban . . . Végére ér az ének, mintegy visszhangzik még utolsó sora . . . „Tégedet én megsegítlek", mikor mellettünk 20 lépésre robban föl egy gránát. De csak a szemünk veri tele porral. A méregfoga másfelé ment. A szerbek észrevettek, de a jó Isten enyhe szellőt küldött s az megtévesztette őket. A hang irányát elterelte a szellő s távolabbról jövőnek mutatta, mert végtelen jól czéloznak. Még egy zászlóalj lett volna hátra. Szent elhatározásom volt azokat is felkeresni, de meggondoltam a dolgot, a tisztek is így látták jónak, hogy ezt ne folytassuk, mert ez talán már nem istentisztelet, hanem istenkísértés lett volna. Ennek a zászlóaljnak a legszélső rajvonala már csak 80 lépésre van az ellenségtől. Sok mindent kellene még felsorolnom, hogy kerekded képet adjak az itteni lelki munkásságról, de sok mindenről még írni nem szabad, ez az oka, hogy vázlatos levelem, de nem tudom, ebből is nem kell-e törölni valamit a Nagyt. Szerkesztő úrnak. (Semmit sem töröltem. Szerlc.) A jó Isten legyen és maradjon mindnyájunkkal. Okos Gyula. BELFÖLD. A dunamelléki ref. egyházkerület közgyűlése. Október 31-én, a reformáczió emléknapján nyílt meg ebben a nagy, elhatározó eseményekben gazdag esztendőben ker. közgyűlésünk dr. Baksay Sándor püspök és Darányi Ignácz főgondnok elnöklésével a Rádayutczai székház dísztermében. A püspök imája után a megalakulás következett, a melynek során kitűnt, hogy a közgyűlés tagjai kevés kivétellel mind eljöttek. Ott voltak az úi, esküt tévő tanácsbírák is: Balla Árpád esperes, dr. Szabó Béla kir. tanfelügyelő, a kiknek meleg üdvözlésben volt részük. Megválasztott világi aljegyzőnk : dr. Pálóczi Horváth Zoltán nem volt közöttünk. Most Óbecsén van. Szeretettel emlékeztünk meg róla. Üj ügyészünk, dr. Vámossy László is hadiszolgálatban van. A főgondnoki megnyitó és püspöki jelentés és a programmon levő bejelentések után d. e. 11 órakor a közgyűlés tagjai testületileg a Kálvin-téri templomba vonultak. A templom zsúfolásig megtelt. Petri Elek imája és bibliaolvasása után dr. Szabó Aladár prédikált a Róm. 1. 16. alapján prófétai erővel és lélekkel. Megragadó volt a főgimnázium énekkarának két éneke, az „Erős várunk" és a 46. zsoltár. A Himnusz éneklése után távoztunk a