Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-11-08 / 45. szám

Túl nap-nyugat, innen kelet Néznek kemény farkasszemet; Árad folyam, ma vízözönt, Holnap habod vértől kiönt, Holnapután könny neveli, Anyák keserves könnyei. A folyam egyre árad, de nem a Duna még, hanem a Pruth és a Száva. Ezeket már megnevelték az anyák keserves könnyei. Ezeket már áradásig nevelték azok a könnyek! Ezeket a könnyeket szárítgatni, a sebeket kötözgetni sok nagy lelkek, sok édes szívek, sok megszámlálhatatlan kezek — mintha minden magyar nőnek egy szíve s valamennyinek száz keze volna — éjjel, nappal munkában vannak; a paloták úrhölgyeivel az elaggott mosónők, a gazdasszonyokkal a szolgálóleányok, a szalonok tündéreivel a völgyi falvak s alföldi tanyák hajadonai versenyre kelnek a tisztára mosott viselteseknek és a boltból vásárolt végvásznaknak ingekké, kötelékekké, tópésekké darabolásában. Mintha Karthagó asszonyai keltek volna ki piramissírjaikból, kik egykor aranyhajukat metélték le, hogy abból íjjhúrokat, nyílvessző-idegeket fonjanak. „Aranyat vasért" kiáltja a lélek, egyszersmind bűvös alkhímiával ócskavasakból aranyat, az aranyból ismét vasfegyvereket kovácsol. Intő jelek és jelenségek 1 Vigyázzunk és imádkozzunk ! Maradjunk otthonunkban s ha távol vagyunk, haza gondoljunk, siessünk vissza a mint lehet! És intő példák, hogy tartsuk nyitva kezünket és szívünket minden szenvedés enyhítésére, minden fájdalom gyógyítására . . . TÁRCZA. Levél a harcztérről. Szerbiai tábor X. 28. Kedves Szerkesztő úr! Szíves sorait már öt nappal ezelőtt megkaptam s azóta egyre várom a küldeményt. . . Sajnos, ezideig hiába. Tudom, ennek csak a tábori posta az oka. Elvégre lehetetlenségre ez sem képes. Végtelen nagy forgalmat kell lebonyolítani. (A vallásos iratkákat érti; most már oda értek. Szerk.) Abbeli kérését, hogy tábori levelet írjak, nagyon is módomban van megtenni. Kezdhetném bátran így is levelem: „Kelt a szerbek rajvonalától 3—4000 lépésre." Ez magyarázza meg aztán azt, hogy az én munkám talán kissé különbözik a tűzvonaltól messzebb eső s a hadosztály vagy hadtest tábori kórházaiban működő lelkészek munkájától. Röviden erről a következőkben számolok be: Állandóan az ezredtörzszsel tartózkodom a „Verbandsplatzon". Ez, mint fentebb említettem, az ellenségtől 3—4000 lépésre van. Ide szállítják a különböző „Hilfsplatzokról" a sebesülteket. Mihelyt hoznak, azonnal ott vagyok mellette s ha van még idő rá, az illető súlyos sebesült eszméletén van, legelső sorban személyi viszonyai felől kérdezem ki, feljegyzem esetleges végakaratát, s ha még ezután is eszméleten van, imádkozom vele, ha már nincs eszméleténél, imádkozunk a többi súlyos, de komoly aggodalomra okot nem adó sebesültekkel ő érette s mindnyájukért. Sajnos, a Verbandsplatzra kerülő súlyos sebesültek nagy része most fej- és hassérült, a fele körülbelül elpusztul ide bekerülve, néhány óra alatt. Hiába a leggondosabb ápolás, a műtét, azok a komitácsi golyók végtelen roncsolást visznek véghez, bárhová fúródjanak, s hozzá kell vennünk még azt is, hogy a két rajvonal egymástól 300—80 lépésnyire van. Tehát nagy czél, biztos czél. Sajnos, katonáink sokszor vakmerőek, virtuskodók. Fogadásból kiülnek a „Deckung" tetejére, míg egy czigarettát elszívnak, sőt a hol 100 — 80 lépésre vannak egymástól, a nyelvét is öltögeti a „vadráczra" s egyéb itt fel nem sorolható, a fonomimikai rendszerrel talán némi összefüggésben lévő, sokszor elmés, de sokszor vastag tréfás jelekkel bosszantják a fedezékeikbe mindig jól elrejtőzködő szerbeket. Bizony sokszor életükkel fizetik meg e meggondolatlanságot, csak akkor bánják már, mikor ott nyögnek a Verbandsplatzon s egymásután sorolják el „tessék írni az én jó feleségemnek, kedves, édesanyámnak stb. jaj, sohase látom őket!" A Verbandsplatzon levő súlyos sebesültek közt, kik megtarthatók az élet számára, nagyon nehéz a munka. Idegesek, nyugtalanok, izgatottak, innen szabadulni szeretnének. Érthető is. Tőlünk mintegy 1000 lépésre vannak a mi ütegeink, melyek szakadatlanul bömbölnek, földrengésszerűen rázzák az épületet. A válasz is sokszor egész közelünkbe érkezik. A puskaropogás, a gépfegyver berregése sokszor olyan, mintha az udvaron szólana. Pedig ezeken a gyalázatos rossz útakon lehetetlen őket tovább szállítani, az egyenlő lenne a halállal . . . Végtelen nehéz meggyőzni őket arról, hogy pl. haslövésnél egyedüli biztos gyógyszer 8—10 napig nyugodtan egy helyben maradni. Ha aztán nem igen lehet bírni nyugtalanságukkal, rendesen azt szoktam mondani: Jó, hát csak induljon útnak, de megírom a feleségének vagy a jó édes szülőjének, hogy Önmagát ölte meg, mert ha itt nyugton marad, feltétlen meggyógyul. Ha aztán sikerül kihúzni 8—10 napot itt, micsoda buzgó imával borul le az Isten előtt mindenik. Egész prédikácziókat tart a többinek is, buzdítván őket az engedelmességre. A mikor lehet, reggel és este rendesen együtt imádkozunk, együtt „ajánl juk magunkat oltalmába a reánk jövő éjszakába ..." s reggel, a mikor a nap felserkent . . . ismét együtt vagyunk s Istenre bízzuk magunkat. . . Ha állapotuk megengedi, a bibliából olvasok fel vagy elbeszélgetek velük. Valami megható, ha egy-egy elköltözik közülök* A temetés épen úgy megy, mint a hogy az a szép, fáj-