Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-18 / 42. szám
PROTESTÁNS Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal IX., Ráday - utcza 28., a hová ;i kéziratok, előfizetési éshirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó: A KÁLVIN-SZÖVETSÉG Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztók : pálóczi Horváth Zoltán dr. és Kováts István dr. Belső munkatársak : Böszörményi Jenő, Sebestyén Jenő, Tari Imre dr. és Veress Jenő. Előfizetési ára : Egész évre: 18 Uor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Kálvinszövetséci tagoknak egy évre 12. korona. / Hirdetési díjak : Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM. Az Élet Könyvéből: Tékozlás. Muraközy Gyula. — Vezerczikk: A magyar biblia. P. — Az angolok és a világháború. Harnack. Ford. dr. K. I. — Krónika: Menekülés — visszatérés. Rombolás. — Belföld: Csendes jegyzetek. Csányi Sándor. — A mi ügyünk. — Irodalom. — Egyház. — Iskola. — Egyesület. — Gyászrovat. — Különfélék — Hirdetések. Az Élet Könyvéjből. Tékozlás. „Atyám .... nem vagyok immár méltó, hoi^y fiadnak hivattassam." Luk. 15.s l . Mintha csak aranyakat dobált volna a tengerbe. Mintha bekötött szemmel rohant volna mérhetlen mélységek felé. Szegény, lerongyollott, remegő testtel és remegő lélekkel hazatérő tékozló fiú! Mit érezhetett, a mikor távolról meglátta a szülőház kéményfüstjét? . . . Meglátta az udvart, melyre ráhullott az alkony, a szolgák siető alakját, az atyja arczát? . . . Talán akkor érezte meg, milyen szükséges volt ilyen mélyre buknia. Milyen jó volt az összetörettetés, milyen jó volt elveszteni a lelkét. Ha soha nem süly ed a disznók moslékjáig, soha nem emelkedik a mélységes megbánás tisztító tiizéig. Az ő gőgjének épen ekkora megaláztatás kellett, önbizalmának ekkora összetöretés, hogy a becsukott szemek, elzárt tisztább érzések felpattanjanak és rémülten méregessék a bukás mélységét. Ha kevés kis vagyonával csak egy kevés kis gőg vagy magabizás ül még a lelkében, akkor ez elzárja tőle a szülői házat, mint egy áthághatlan kőfal. Eddig a nyilatkozatig kellett esnie, illetve emelkednie, a mi — mint egy prizma — egyetlen hő érzésben sűríti atyja iránti tiszteletét, hódolatát és a saját nyomorultságának érzését: „Atyám . . . nem vagyok méltó, ... hogy fiadnak hivattassam". Milyen szomorú és milyen örvendetes manapság olvasgatni az újtestamentum emez egyik leggyönyörűbb költeményét! Manapság, a mikor az emberiség, földön és tengeren, föld felett és tenger alatt esztelen tomboló pazarlással szórja szét vagyonát, kincseit, Istentől kapott fiúi örökségét. Elmúlt évtizedek és félszázadok összeverejtékezett vagyona pár hét alatt — mint gyilkos ágyúk füstje, eloszlik a kék azúrban, vagy mint hajóroncs leszáll az azúrkék mélységekbe. Emberéletek, melyeknek eddig kicsiny szaporodását is ujjongó statisztikák kísérték, — most ezerszámra lobbannak ki, egyetlen csata alkonyán. Tékozlunk . . . Tíz ágyúlövésből — a 42-es mozsarakéból — hatalmas templomot lehetne építeni; azok — ezereknek veszik el az életét; emez talán ezereknek tudná megszerezni — az örök életet. Micsoda tékozlás tiszta érzésekben is ! . . . Elszórása az Istenfiúság kincseinek ; az embereket összekapcsoló testvériség nagy érzésének, a mit mint egy apáról fiúra szálló családi kincset kaptunk a múlttól. Már a torzhajtása is rügyet bontott pedig — a kozmopolitizmus. Délen megcsonkított holttestek, északon felégetett faluk és városok beszélnek a rettenetes pazarlásról, a testvériség, Istenfiúság érzésének kihalásáról. Mondják, a gyémánt sem tart örökké. Van egy idő, a mikor megmagyarázhatatlanul, csodásan égni kezd, elhamvad. Mintha az érzések emez örök gyémántja is lángot fogott volna most és csak felperzselt városok hamuja maradt volna utána. Mintha minden értéket két kézzel szórnánk most a halálnak, pusztulásnak, járványoknak, nyomorúságoknak ez orgiáiban ! Hol állunk meg?... Hol állnak meg az ellenségeink, a kik ezt a rettenetes pazarlást mireánk kényszerítették? Az elaludt lelkiismeretek, becsukott szemek mikor nyílnak föl a rémületes valóságra? Még nagyobb gyásznak kell rányomakodni az emberi gőgre? Még több szenvedésnek kell kitépni az ember lelkéből a mély vallomást: „Atyám . . . nem vagyok méltó . . ? Istennek a tékozló fiú példázatából is beszélő atyai szeretete mondja nekünk, hogy ez a tékozlás — ez út leszen — ő hozzá. Hogy ez a mostani szenvedésünk, ez a mi üdvösségünket szolgálja. Talán túlságosan a földre néztünk eddig ; most e föld oly kopár lesz — és talán...
