Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-04 / 40. szám

templomból, nem egy nő táskájában ott látom a csukaszürke pamutgombolyagot és az „öt kicsi lándzsát". Sietnek haza, hogy forgatni kezdjék. Egyik-másik már ott az utczán kezdi a munkát. Tehát ezeknek is kell a munka. De az imádság is kell nekik ! Megyek tovább egy másik templomba, onnan a harmadikba, negyedikbe. Mindenütt ugyanaz a kép fogad. Csak az ének, az imádság szava más talán, de a lélek egy és ugyanaz. Megyek az ötödik felé. Ez zárva van. No gondolom, talán ezeknek nem kell az imádság. De látom ám valami hirdetésből, hogy itt másnap lesznek a nagy imádkozások. Másnap arra megyek, hát ugyanaz a nép, a mi a tegnapi templomokban. Zeng az ének és buzog az imádság ... A pamutgombolyagot itt ugyan nem látom, mert ezek a dámák többnyire igen selymesek, de hiszen, hogy amint haza mennek, ők is levetik a selymet és felveszik a csukaszürke pamutot meg az öt kicsi lándzsát. . . Ez azonban már is való bizonyosság előttem : az imádság ezeknek is kell! Ezek után pedig teljes tisztelettel kérem az ősz költőt, hogy — talán a leghőselebbi versében — fejtse ki kissé bővebben: kinek és miért nem kell most az imádság? U. i. Míg ezt a kéziratot viszem a nyomdába, didergős, nedves őszi alkonyatban hamar egymásután három kávéház ragyogása kápráztatja gyenge szememet. Ezek is zsúfolva vannak. Urakkal és hölgyekkel. Különösen hölgyekkel. A hölgyek a kirakatban ülnek ós emésztenek... Közben untauglich gavallérokkal flörtölnek. Ahá! — alighanem ezek azok, a kiknek — nem kell most az imádság, de vájjon, az öt kicsi lándzsa kell-e ezeknek? Mit gondol, mester? Famulus. TÁRCZA. Hírek a harcztérről. Jön a híre diadalmas harczoknak: A merre csak magyar zászlók lobognak, Eszeveszve fut az ősi ellenség, Fegyvereink szelétől is elesnék. Büszke öröm járja át a szíveket, Bízó lelkünk boldogságtól megremeg. Éljen, éljen! Kigyúlt arcczal kiáltnak: Hej, nincs párja, nincs a magyar huszárnak. Ujjongásban egész falu itt körül, Csak egy szegény ifjú asszony nem örül. Nagybúsan ül vén körtefa tövében, Két kis árvát babusgat az ölében. A kisebbik épen akkor született, Mikor kapták a behívólevelet. Alig hintett csókot apjuk reája, Menni kellett halálosztó csatába. Síró-rívó feleségét bíztatta: Ne búsúljon, ne aggódjék miatta, Visszajön majd, nem is olyan sokára, Piros gyöngyöt hoz a fehér nyakára. De a jegyző kezét titkon szorítja: Nótárius úr, nem jövök én már vissza. Elpusztulok a csatában, érezem; Ne hagyják el az asszonyt s két gyermekem ! Azt se tudják, hova indul, merre lett S jön a hír, hogy Sándor káplár elesett, így maradott szegény Klári magára, Hull a könnye két apátlan árvára. Egész falu megdöbben rá, könnyezik, Vigasztalná, csittitgatná mindenik: Nyugodjál meg, a hazáért vérezett, Halhatatlan, dicsőséges vége lett. Erőt venni szent hitünk majd megtanít: Nem ismerjük a nagy Isten utait. Ő az árvák, az özvegyek gyámola, Benne bízót nem hagyott el még soha. Versényi György. Ötszázados évforduló. Dúl az ádáz harcz, folyik a küzdelem a nagy érdekekért : pro aris et focis. Világos, hogy az élet nemcsak mosoly, hanem vihar is, a melyben megállani kötelesség. A tekintet önkénytelenül a mult nagy alakjaira irányul, a kik példájukkal minden emberi szónál hathatósabban intenek: 0 állított ide, hát álljatok. 1414. október hó 11-két írtak. Husz János útrakelt Konstancz felé. Egyszerű, köznapi jelenség. Ennek az elindulásnak azonban nagy jelentősége van, mert az, a ki útrakelt, ma alig elképzelhető nehézségek között megállotta helyét, látta czélját, eligazodott s eligazított másokat is. Nem bukott meg. Meghalt, de akarata mindvégig hű maradt. Nem volt tétovázó. Példája újra igazolja, hogy a ki Krisztusért küzd, porba hullva is az ő dicsőségének jegyeit hordozza magán. Husz János elindult Konstancz felé. Azt írják, hogy vidáman kelt útra. Nem tudta-é, hogy a küzdelem, mely reá vár, kemény és főbenjáró ? A prágai események alaposan tájékoztatták. 0 mégis nyugodt volt, nem ingadozott. Bármint legyen is a dolog, az kétségtelen, hogy a különben ingerlékeny és benyomások iránt érzékeny magisztert valami támogatta. A cseh rendek két nemest adtak melléje, ott van az úton oldala mellett Chlum János és Leszten Wenczel és ott van zsebében az a bizonyos salvus conductus. Ezekben bízott-e felettébb? A történelem bőven beszél arról, hogy a kíséret oltalmat nem adott s az a császári mentével jóformán írott malaszt maradt csupán. Minden kísérőkön, minden császári iraton túl az ragadja meg a figyelmet, hogy