Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-04 / 40. szám

a magiszter erélyén és elszántságán sem az egyiknek, sem a másiknak elégtelen mivolta mitsem változtat, megáll megrendülés nélkül. Az minden kétségen felül áll, hogy azt, a mi őt támogatta, nem az emberektől kapta, hanem attól, a ki így szólt egykoron: bízzatok, legyőztem a világot! Attól, a ki erőt adott a genezáreti tó partjairól elhívott halászoknak, hogy meghaljanak érette, Attól, a ki lelket öntött az emberek fiaiba, hogy a neroi paloták kertjeiben szurokba mártva kínos halált szenvedjenek, de a kik feldütötték a régi világot, a keresztyénséget állítván helyébe. Husz János elindult. Lassan rovogatta a hosszú utat. Az utazás unalmát emlékeivel enyhítgette. Azok az emlékek! A legtöbbször gondolt (Konstanczban is) a kis templomra, a melyben annyi esztendőn át tanított. Ott állott előtte a templom és a nép, mely kipirulva hallgatta, égő szemekkel. Hányszor mélyült maga is! Majd meg maga előtt látta a visszavonást, a mit a tagadás lelke idézett fel, az utczai harczokat, az ifjú vértanúkat, a pápai átkozódó levelet. 1414 november hó 8-án érkezett meg Konstanczba, hosszú ideig kellett várnia, míg a zsinat szertartások között megnyílt. November 28-án a pápa (XXIII. János) megbízásából az augsburgi és trieri püspök magához hívatta, hogy sáfárkodásáról adjon számot. Husz a kérdéseket elhárította magától, mondván, ő nem egyes személyeknek, hanem a zsinatnak tartozik felelettel. Fogságra vetik. November hó végétől a következő esztendő július hó 6-ig tartott a kemény megpróbáltatás. A mai kor emberének jóformán fogalma sincs a durvaságról, a régi idők tömlöczeinek szörnyűségeiről. Huszt nappal bilincsekbe verték, éjjelre kezeit, lábait a falhoz erősített lánczokhoz kötötték. Minek azt mondani, hogy a hosszúra nyúlt napok és éjjelek megapasztották a fogoly erőit? Mi lett a menlevélből ? Zsigmond megérkezvén, felettébb indulatba jött levelének megsértése miatt, de a zsinat atyáinak határozott ellenszenvét látván, könnyű szívvel és sietve igyekezett hódolni annak, a mit hasznosnak vélt, a csehek ismételt felterjesztése sem ingatta meg. A zsinat Húsztól tanainak feltétlen visszavonását követelte, szenvedéllyel kezelte az ügyet, a vádlott szavait lármával fogadta, a június 5-iki tárgyalásról pl. egy egykorú feljegyzi, hogy a tárgyalóterem „inkább hasonlított vérengző vadak gyülhelyéhez, mint vitatkozó bölcsek tanácskozó helyéhez". Az események előrevetették árnyékukat. A következő két tárgyaláson (jún. 7. és 8.) maga a császár is jelen volt. Az előbbin a vádak még mindig általánosságban mozogtak: Husz Wicliff eretnek tanításait hirdette, a népet fellázította, ám * minden bajnak van egy orvossága, a bíbornok, a ki az ügyet előterjesztő, nagyon ajánlja: vesse magát alá engedelmesen. Maga a császár is jószerével igyekezett nagyobb súlyt adni a papifejedelem szavainak: „Fogadj szót, mondá a császár, jóllehet a vád súlyos — szabadságodat visszanyered. Ha nem, a zsinat tudni fogja teendőjét. Ne hidd, hogy én hamis tanításodat védelmezem, ellenkezőleg, inkább saját kezemmel gyújtok alád." „Felség — válaszolt Husz — nem azért jöttem, hogy tanaimat makacsul védelmezzem, megadom magam, mihelyt érvekkel meggyőznek." A június 8-iki tárgyalás részletesen (39 pontban) terjeszté elő a vádakat. Nem terjeszkedhetünk ki a kiilömben is ismert vádakra, a fontosabb az, hogy mihamar előkerült ama bizonyos formula. A cameraehi bibornok hivatkozván a roppant ellenszenvre, a melyet a tévtanok „ily sok magas állású atyákban" ébresztettek „ő felsége a császár iránti kegyeletből is" három pontot terjeszt elő. Könnyű és világos az okmány, könnyű aláírni, néhány betű csupán s akkor neked élet int. „Ha nem teszed, veté közbe egy lengyel püspök, az atyák tudni fogják, hogyan kell az eretneket megbüntetni." Huszt e néhány szó felettébb felingerié. „Bizonyítsd be, hogy eretnek vagyok" szólt felgerjedve. Huszt kivezették. A zsinat törvényszékké alakult. 1415 július 6-ika a szabadvizsgálódás szentegyházának jelentékeny napja, akkor vetette meg annak fundamentomát a kegyelem. A történelem egyik leghatalmasabb árama jelentkezik, mely annyi esztendőn át sok veszedelem között megmentette az igének tisztaságát a babonának, emberi találmányoknak szennyes hullámai között is, érvényre emelve a benne rejlő kipusztíthatatlan őserőt. Midőn Husz emlékének néhány igénytelen, de kegyeletes sort szentelünk, kísérjük el emlékezetben utolsó útjára a Kálvárián. „Két órával napfölkelte előtt" nagy és fényes közönség foglalt helyet a konstanczi minoriták templomában. Megérkezett a császár is méltóságának minden jelvényével, előtte a bajor herczeg vitte a birodalmi almát, a nürnbergi gróf pedig a kivont kuvril kardot. Egy asztalon misemondó ruha, külömbözó iratok. Majd ünnepélyes mise. Ennek végezte után Huszt bevezették. Felolvasták a vádpontokat, majd felszólították a vádlottat a visszavonásra. „Lelkiismeretemet meg nem sérthetem, hogy hazug ne maradjak Isten előtt", így szólt Husz, majd pedig hozzátette: „Biztosító okmányt hoztam az itt jelenlevő császártól". Azt mondják, hogy gyönge pír futotta be a császár arczát, de felhangzott a lárma. Huszt felöltöztették papi ruhájába, azután meg kivetkőztették abból az előírt szertartás szerint. „A konstanczi szent zsinat kitaszít téged az áldozárok tisztes rendjéből, így szólottak hozzá, testedet átadja a polgári hatóságnak, lelkedet az ördögnek." A tanuk (Aeneas Sylvius is) bizonyságot tesznek arról, hogy végső útjára önmegtagadással és félelem nélkül ment. Midőn az oszlophoz lánczolva „nyugotnak fordulva" ott állott a máglya közepén, a bajor fejedelem s a birodalmi marsall újra felszolítá, hogy mentse meg magát, mire érthetően így felelt: „A mit Isten igéje