Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-10-04 / 40. szám

ha a mi ifjaink lelkébe is belevágódnak a hívogató szavak? Csoda-e, ha most, hogy mást ne mondjunk, kényelmetlenül, feszélyezve érzik magukat a törvény biztosította immunitási jogaik birtokában. Tábori szolgálatra nem sokat hívtak be. A többi itthon maradt. Úgy vélik, és ennek többen adtak már kifejezést, hogy annak az ismert népdalnak megbélyegző kifejezése rájuk is vonatkozik. Azt is látják, hallják, hogy nem kevés azoknak a száma, a kik nem mentesek a kibúvó ajtók keresésének vádja alól. Gondolnak barátaikra, társaikra, a kik ott véreznek, szenvednek a harczvonalban. Ok pedig itthon vannak, ezidő szerint még a megszokott kényelemben. Csoda-e: ha ők is, a kik az önfeláldozásnak mindhalálig való hűséges szolgálatnak hirdetői, vagy ennek hirdetésére készülnek lelkiismeretükben megháborodnak, egy szóval, ha ők is el akarnak menni. Mit mondjunk nekik ? Őszintén megvalljuk részünkről, hogy súlyos a dilemma. Legelső sorban is arra gondolunk, hogy a privilégium, a mely a lelkészeket a harczvonalban való szolgálat alól mentesíti nem nekik, hanem az egyháznak adatott. Az állam, midőn ezt adta, ezzel elismerte, hogy az egyházra, ennek hathatós munkájára, az ellenség visszaverése és az általa okozott sebek gyógyítása ezéljából, a legnagyobb veszély idején is szükség van. Nem akarta a lelkészek elvonásával ezt megbénítani. Mint a hogy az állami élet egészséges és meg nem bénított működésére szükség van a háború idején, ép úgy szükség van arra, hogy az egyház a maga Isten által rendelt munkáit teljesítse és pedig hatványozott mértékben a nemzeti erőpróba nagy napjaiban. Németországban senkinek sem jut eszébe, hogy most a nagy, egész nemzetet talpraállító óriási küzdelemben a lelkészeket elvonja gyülekezeteiktől. A „minden ember a maga helyén" jelszava magában foglalja azt, hogy ha valamikor, úgy most nem hagyhatja el az „őrálló" a maga helyét. Nekünk is minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy küzdő seregeink háta mögött erős és igazán imádkozni tudó nemzet álljon. Nagyon lekicsinyelnők az egyháznak és a neki adott eszközöknek erejét, ha azt mondanók, hogy az ő energikus munkájára ebben a nehéz időben nincs szükség. És ha van, akkor kell, hogy legyenek prófétái, pásztorai. Mondjuk más kategóriába esnek azok, a kiknek nincsenek gyülekezeteik, vagy épen azok, a kik még csak készülnek a lelkészi pályára. Hiszen a mozgalom ezeknek kebeléből indult ki. Ezek közül azokat, a kik el akarnak menni, a kik úgy érzik, hogy ott a harcztéren teljesíthetnek erőiknek megfelelőleg legnagyobb szolgálatot, azokat visszatartani senki nem óhajtja. De nézetünk szerint theologus ifjaink is általában véve legjobban megtalálhatják helyüket a Charitas szolgálatában. Cselekvésre késztető lelkesedésük, szolgálatkészségük leghelyesebb, ha ebben a keretben talál szenvedéseket enyhítő testi és lelki vigasztalást nyújtó elhelyezkedést. Betegek, sebesültek tízezrei érkeznek. Jönnek ragályos betegségekben szenvedők. Itt is szükség van a hősies, önfeláldozó szeretetre. De nemcsak ez, híveink százai feküsznek betegen Ausztriában, sőt a szomszédos német tartományok városaiban. Ki megy el hozzájuk, ki látogatja őket, ki küld és visz hozzájuk üzenetet? Milyen szép és jó volna, ha a mi református egyházunk a maga egészében is láttatná magát hatalmas, segítő ténykedéseiben, munkáiban, ezek egységes irányításában és szervezné, vezetné azt az egyetemes missziót és szeretetmunkát,, a mely most aktuális és égetően szükséges, ha szervezné a munkás szeretet légióját és küldené mindenhova, a hol erre szükség van. Egyházunkban, ennek ifjú szolgáiban van a súlyos helyzetnek megfelelő erő, energia. Használjuk fel ezt késedelem nélkül, tekintsük ezt a mi első és legsürgősebb feladatunknak, állítsuk oda őket, czéltudatosan, jó el- és beosztással, a hol rendeltetésüknek legmegfelelőbb és szükséges munkát végezhetnek. Fájdalom, még nem késtünk el, a baj, a szenvedés, a nyomorúság mértéke még nem teljes! P. KRÓNIKA. Nem kell most imádság. Költő mondja ezt. Nem franczia költő, kérem, magyar költő: Kiss József „A kötőtűk" czímű versében. Véletlenül épen vasárnap délelőtt olvastam ezt a verset, melyet a költő a magyar nőkhöz intéz, a kik a kötőtűket, az öt kicsi lándzsát — heroikus viaskodásunk eme legújabb nemes fegyvereit — most szorgosan forgatják a csukaszürke pamutgombolyagok körül. Nagy várakozással kezdtem olvasni a verset és azzal a meghatottsággal, a mivel az ősz költő minden újabb megnyilatkozásának szinte már kötelességszerűen tartozunk. Lassan, mint a hogyan a nemes zamatú óbort szokás, szinte cseppről-cseppre, sorról-sorra akartam lelkembe szürcsölni a versek édes, meleg és, úgy véltem, bizonyára felemelő, léleklendítő lelki italát. Mikor azonban a fentidézett sorhoz értem, a mely teljes egészében így hangzik: „Nem kell most imádság, munka kell helyébe" — úgy éreztem egyszerre, mintha méreg cseppent volna az én kivételesnek vélt ünnepi italomba... Letettem a poharat, azaz a verset. A közeli templomban épen istentiszteletre harangoztak. Átmentein a templomba. A templom már zsúfolásig telve, alig tudok valahogyan befurakodni. Gazdag és szegény, férfi és nő, czivil és katona szorong egymás mellett a padokban és padközökben. Az utolsó öt padot marczona honvédbakák foglalják el. Zeng a fenséges zsoltár: „Te benned bíztunk eleitől fogva ..." Majd imádságba kezd a pap. És szinte látni az ajkakon a lelkek remegését, a hogy ájtatosan, a lélek legőszintébb mélységeiből felbuzog az imádság és együtt rebegi a pappal gazdag és szegény, férfi és nő, czivil és katona (igen, a marczona honvédbaka is !): „Mi Atyánk, ki vagy a menyben". A mint kifelé tartunk a