Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1914 (57. évfolyam, 1-52. szám)

1914-09-06 / 36. szám

bizodalmamat, ezen komoly időkben is érzem szükségét, hogy előtte meghajoljak és az 0 irgalmáért könyörögjek." Hisszük, hogy az Ur meghallgatja a keresztyén fejedelmet és népét. A „békecsár". II. Miklós, a minden oroszok czárja is megszólalt. Vártuk is e zivataros napokban megszólalását. A ki eddig a „békeczár" hangzatos czímóvel ékeskedett, ugyan mit fog mondani? A háború első napjaiban Moszkvába, a szent városba utazott a fehér czár. Az Uspenszky székesegyház nagy pompájú istentiszteletén egész kíséretével résztvett. Istentisztelet után díszes ünnepi körmenet volt, a melynek utolsó aktusaképen a czár fogadta Moszkva város magisztrátusát, a nemesség és kereskedővilág küldöttségeit. Az üdvözlésekre a czár a következő beszéddel válaszolt: „Abban a háborús zivatarban, a mely akaratom ellenére hirtelen rázúdult békés népemre, őseim szokása szerint eljöttem, hogy lelkemet Moszkva szent helyein erősítsem. Drága népem, a mely mindenütt, a városokban, a birodalmi dumában és birodalmi tanácsban egyértelműleg követte felhívásomat, teljes erejével talpraállott és minden viszályt feledve, síkra szállt, hogy a hazát ós a szlávizmust megvédelmezze. Az érzelmeknek és a gondolatoknak ez a harmóniája újabb vígasz nekem arra, hogy nyugodt bizalommal várjam a jövőt. Erről a helyről, Oroszország szívéből, legmelegebb üdvözletemet küldöm vitéz csapataimnak és bátor szövetségeseinknek, a kik velünk a liarczban egyesültek, hogy a békét és az igazságot, a melyet lábbal tiportak, megvédelmezzük. Isten legyen velünk!" Érdemes e czári szavakat az utókor számára megőrizni. A gör. kel. oroszoknak egyházi feje azt mondja, hogy „akarata ellenére" zúdult fejére a háború. A békét és az igazságot ő akarja szövetségeseivel megvédelmezni! Segítségül meri hívni az Urat is. Már mutatja az Isten, hogy kiket segít. TÁRCZA. Egy hét Spanyolországban. Már többször fölébredt bennem is a vágy, hogy lássam Spanyolországot. Ez a név egész sereg exotikus fogalom gyűjteménye mindannyiunk számára. Tudjuk, hogy olyasvalamit látunk ott, a mit másutt nem láthatunk. Az újkor hajnalán, a nagy fölfedezések után a spanyol volt a világ leghatalmasabb nemzete. Azért nem tudott sokáig az maradni, mert lelkével a középkorban akart azután is élni. A legtöbbünk képzeletében ma is úgy él ez az ország, mint egy darab megkövesedett középkor. Engem is csábított az a gondolat, hogy előbb az afrikai partokon megismerem az őskeresztyénség rombadőlt világát, azután Spanyolországban a középkori keresztyénségét. Éhhez a vágyamhoz a tengeren egy másik önző vágy is csatlakozott. Nagyon megelégeltem már, a kisebb-nagyobb megszakításokkal, a nyugtalan vizeken töltött kilencz napot. Columbus elégedetlen emberei alig várhatták jobban, hogy mikor érnek már szárazföldet, mint jó magam. így kétszeresen vágytam Spanyolországba I 22-én reggel föltűntek a spanyol partok. Örvendezve szemléltük a magas, kopár tengerparti hegyeket. Ezek mentén haladt a hajónk egész délelőtt. A tenger most is elég erősen hullámzott. De mintha nem éreztük volna. Talán a szárazföld közelsége okozta? Vagy a hajónk emberelte meg egy kicsit magát, hogy mégse váljunk el tőle olyan örömest ? . . . Délfelé már tisztán láttuk a „Herkules oszlopai" közé ékelt tengerszorost. Jobbról Gibraltár, balról Ceuta sziklái emelkednek. Hosszú századokon át azt tartották, hogy itt a világ vége. Ezen túl nincs semmi: „Non plus ultra." A mikor azután fölfedezik Amerikát, megtudják, hogy biz még „több" van ezen túl. Az új világrész új urai, a büszke spanyolok elhagyják a „non"-t és czímeriikbe rajzolják Herkules oszlopait a még büszkébben hangzó megcsonkított jeligével: „Plus ultra!" Egész közel hajózunk el a gibraltári nagy sziklatömb mellett. Sík földnyelv kapcsolja oda Spanyolország sziklás testéhez. Mintha a természet is arra szánta volna, hogy gazdája a Földközi-tenger bejárójának az ura legyen. A spanyol örökösödési háború alkalmával, két századdal ezelőtt, tette rá az élelmes angol a kezét. Úgy megerősítette s úgy telerakta a keskeny taraját, az oldalait félelmetes ágyúkkal, az alját meg alagútakkal, hogy ha csak valami új ostrom-ágyúszörnyetegeket nem találnak föl, aligha veszik el tőle. Néhány pillanatra levesszük a tekintetünket az öldöklésre kész szörnyekről. A hajó orrán egy arab imádkozik. Fölső ruháját leteríti a hajóra. Arra térdel. A fényesen ragyogó nap felé fordulva, valahányszor Allah nevét említi, mélyen előrehajol, homlokával érinti leterített ruháját Azután jön a második, a harmadik . . . S nékünk föltűnik, hogy ők észre se veszik a kíváncsian feléjük tekintgetőket. Lassan megkerüljük a hegy legalsó csücskét, az „Európai fok"-ot és befordulunk az öbölbe. A meredek sziklafal másik fele bontakozik ki előttünk, lábánál a 27 ezer lelket számláló városkával. Jó messze künn áll meg hajónk. Egy idegen hajót sem engednek közelebb az angolok. A révkapitányság motorja máris siet felénk. Fagyosképű ánglius tiszt áll a tetején. Egyik hajótisztünk várja lenn a hágcsó alján. Mord ábrázattal kikérdezi, honnan jövünk, hány utas van? stb. Azután hosszúnyelű csíptetővel átveszi tőle a hajó írásait, megnézi, ír rá egy-két szót és visszanyújtja. Kis gőzös áll hajónkhoz, azzal azután partra szállunk. Miután elhaladunk a vámház előtt s a városba való lépésre és estig való ottmaradásra jogosító jegyeket kapunk a szemben lévő rendőri hivataltól, áthaladunk az alagútszerű kapukon. Hamarosan benn vagyunk az ódon kis városban. A szálló könyvébe bejegyezzük adatainkat. Azok alapján a szállótulajdonos megszerzi számunkra az engedélyt az éjszakai