Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-01 / 22. szám

ségnek nem ideál többé a páholy, hanem csak létra. Közepes tehetségű tisztek váratlan karrierje erre vezethető vissza s ugyanez a szellem a fegyelem meglazulására vezetett; mert megtörténik, hogy a hajó gépvezetője, mint szabadkőműves felette áll a kapitánynak s akkor a gépmester dirigál. Hogy így diszcziplina nem lehet, az természetes. Mintha idehaza is hasonló hangok hallatszanának, mert a radikalizmus itt is túlsúlyba jutott. Jóllehet, nálunk tényleges tisztek nem lehetnek tagjai a páholyoknak, de a tartalékosok igen. Szocziálisták meg bőven akadnak a legénységben. Legfőbb ideje volna a vallásos oktatást bevezetni a tisztek és legénység körébe egyaránt, a mint azt több ízben megírtuk; mert, ha már szükség van védelemre és hadseregre, ez csak úgy nyújthat védelmet, ha megbízható és nem titkos kezek dirigálják. Krisztus mondá: „add meg a császárnak, a mi a császáré" . . . Ha már áldozatot kell hoznunk a védelem eszközeiért, legyen az a védelem erőteljes és a béke záloga. TÁRCZA. Kálvinista végvár Székelyföldön. A budapest—brassói vasúti vonal egy merész kanyarodással fordul be s a gyorsvonat tizenhárom órai száguldozás után átrobog a Kükiillő hídján. Segesvár előtt állunk. Felséges panoráma. A hegyeken épült város festői képe feledhetlen annak, a ki egyszer látta. A hegytetőn az ev. vártemplom, kőfalakkal, bástyákkal körülvéve daczolni látszik az idővel — és daczol is. A szász konzervativizmus a maga német kultúrájával helyezkedik el körülte áthasonulás, beolvadás nélkül, de terjeszkedés nélkül is. Az innen északkeletnek húzódó Kíiküllővölgyi részletben már a székely magyarság között vagyunk és kálvinisták között egész Udvarhelyig és ez, a mintegy a segesvári hegyek lábához támaszkodó magyarság mai napig sem tudott a német szigetekbe behatolni. Csak Petőfi emlékszobra s a honvédkardot tartó turulemlék ott a fehéregyházi síkon jelzi, hogy magyar földön vagyunk. A kanyargós Kükiillő mentén, tudja Isten hány hídon át, mind feljebb és feljebb halad a Segesvártól kiágazó udvarhelyi viczinális. A véletlen abba a kellemes helyzetbe juttat, hogy a vármegye főispánja, Ugrón János, egyházunknak is lelkes vezérlője társaságában utazhatom s előre tájékozást szerezhetek a szép kálvinista vármegye egyházi állapotairól. Nem a legrózsásabbak. A nép közönyös, számító, egoista; az intelligenczia nem látja be, hogy neki kell vezetnie a népet s kevés az egyházias érzés és evangéliumi erő. Vasárnapi iskoláról pl. még szó sincs, a mi pedig minden kezdetnek kezdete. A belmissziói munka csupán a hellyel-közzel megkezdődött vallásos estélyekben nyilvánul s épen a Kálvin-Szövetség kereteiben. így Etéden Csia Kálmán lelkész, Sükön Bod Károly az egyházért égő buzgósággal tíz év óta lelkészkedő nyugdíjas tanár fejtenek ki erőteljes munkát. Maga Székelyudvarhely, mint megyei góczpont, kálvinista empórium is s Vajda Ferencz esperes példát mutat a követésre. Hát az erőteljes belmissziói munka, az igazi eleven egyházi életet felkeltené itt is Udvarszékben s meghozná a maga gyümölcseit. Csak ezzel törik meg a közönyösség és ridegség. Adjunk folytonos tápot a léleknek s vigyük be a mindennapi életbe a bibliát, bizonyos, hogy megnyílnak a szívek. De ím az agyagfalvi mező széles térsége zöldéi a napfényben előttünk, a hol 30,000 székely tartott nemzetgyűlést 1848 október 10-én. Hát csak az erőszak, az elnyomás veszélye keltheti fel az összetartást ? A vallástalanság, a társadalmi bajok, a szocziálizmus és szabadgondolkozás által előidézett veszélyek nem ösztönözhetnének egy nagy kálvinista társadalmi egyesülés kialakítására? Míg ezen gondolkozom, az egymás után sorakozó sok kis székely falu bíztatólag int felém a maga csillagos templomaival. Ne féljetek, kicsinyhitűek, nagy hivatás vár még reád, kálvinista egyház, csak fogjatok össze, legyetek erősek a hitben és szeretetben, hozzátok helyre a megbontott falakat s én építek erős várakat nektek, azt mondja az Úr! A Hargitta hegység innenső oldalán egyszerre egy szép modern város képe bontakozik ki, a megyei székváros, Udvarhely, a melyet hajdan a rabonbánok koponyaalakú hegyen épült Budvára uralt. Itt lakott a monda szerint Attila öccse, Buda, és Zandirhám. Mégis csak haladt ez a szép Magyarország, hogy 16 órai vasutazás után, messze Erdélyben, a hegyek között is egy modern, jól rendezett, aszfaltos, villanyvilágítással ellátott magyar várost tudott teremteni, a mely a magyar érzéseknek a magyar szellemnek, a magyar nyelvnek és léleknek élő és ható védbástyája. Nagy, jóformán ismeretlen társaság közepébe jutok egyszerre Székelyudvarhelyt. A püspök tiszteletére jövének össze a fehérasztalhoz nemcsak hívei, de a vármegye, a város, a biróság képviselői, a katholikus egyház lelki vezetője, Paál István apátkanonok, az unitárius és ág. h. ev. egyház ifjú lelkészei. Már volt alkalmam több hasonló, az erdélyi püspök tiszteletére rendezett közebéden résztvenni s mindenütt azt a meleg szeretetet, azt a kedves összhangot, azt az eszmények előtt való meghódolást tapasztaltam még az asztali köszöntőkben is, mint itten. Mindenki igyekezett a püspök templomi beszédének magasságát megközelíteni, a ki itt is az O nevében tanított, hogy „megtartsuk mindazokat, a melyeket O parancsolt", reményt nyújtván, hogy akkor „O is velünk marad" (Máté XXVIII. 19—20.). Nagyon helyesen jellemezte Erdély főjegyzője a maga szokott elmés, mélyenjáró és stílusos pohárköszöntőjében az ünnepélyek és ünneplések jelentőségét, hogy ezeken a lélek mintegy bepillant azokba a magasabb régiókba és szárnyal azok felé az ideálok felé, a melyeknek látását a hétköznapok annyira elhomályosítják. Vasárnap lévén, kevés lelkész volt jelen. A Kálvin-