Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-01-12 / 2. szám
Kolozsváron 26, bölcsészeti karra beiratkozott 167, orvoskarra 72, gyógyszerészeire 7. Az életbe már többen kikerültek, tanárok, orvosok, gyógyszerészek s hogy hogyan állják meg ottan a helyüket, a jövő fogja megmutatni. Paulus Erika, a nők által egész Európában alig kultivált pályán, az építészeti pályán derekasan megállotta a helyét; több nagyszabású építkezése, köztük a kolozsvári református kollégium építése által bebizonyította arravalóságát. Egyetemi aszszisztenseket, praktizáló orvosokat stb. látni ma már nem megy csoda számba. A. hivatalnoki pályán is igen sok nőt találunk, a kik azonban nem gimnáziális végzettségűek. Az érettségi ma a nőnek olyan kulcs, mely kizárólag az egyetem kapáját nyitja, de megélhetést részére nem biztosít. Dr. Böszörményi Gézáné, dr. Kerestély Irma. TÁRCZA. Bod Péter és munkái. XIII. „Az Isten vitézkedő Anyaszentegyháza . . . Históriája." Az előbbiek során (a Bibliai Lexikonnal kapcsolatban) szó esett az érzésbeli tehetségekről. Nagyon érdekes lenne megmérni (ha lehetne), hogy ugyan minek van nagyobb jelentősége az életben az elmebeli tehetségnek, avagy az érzésbeli erőnek. Nagyon valószínű, hogy az utóbbi mellett az előbbi másodrangú jelentőségű az emberi előhaladásban, a mivel azonban az elmebeli tehetségnek roppant fontossága egyáltalában kétségbe vonva nincsen. Annyi bizonyos, hogy minden nagyobb jelentőségű dolognak kiinduló pontján ott van az a kedélvi emóczió, a mit lelkesedésnek mondunk, de ott van a kezdetén túl is mindvégig. A türelemmel párosult, munkában felolvadt lelkesedés lényeges előfeltétele minden alkotásnak: legyőzi a nehézségekkel járó kedvetlenségeket. Bármint legyen is a dolog, annyi bizonyos, hogy a legélesebb eszű homo melankolikus az ő fázós hangulatával nem lendít annyit a világban, mint az a középszerű ember, a ki kedvérzettel dolgozik s tud remélni. A régi kálvinista magyarságnak (mint minden életrevaló népnek) kebelében feles számmal voltak remélni, küzdeni tudó emberek. A századoknak arczulata változott, de a magyar kálvinisták mindenkor ugyanazon buzgósággal védekeztek, ha kellett, építettek, ha lehetett. Kétségbeesésnek, lemondásnak, megalkuvásnak nyoma sincsen. Az idők, a körülmények változtak, de az a típus, a melyet Bocskayban megismerünk, jó és balsorsban újra jelentkezik a maga komolyságával, reményeivel, élni tudásával. A régi kálvinista magyarok türelemben, munkában, küzdelemre készségben felolvadt lelkesedéséről, minden szónál hathatósabban beszél egy tényező: a fenmaradt evangéliumi egyház. A templomok, iskolák, szószékek túlélték a nehéz időket, a fergetegek betemették a lelkes harezosok nyomait, de munkájuk ható emlékei megvannak. Akárhogyan vesszük is a dolgot, egy bizonyosnak látszik : azok az emberek nem voltak széltől ide s tova hajtott nádszálak. Tiszta és erős érzésbeli impulzusuk lelkesité őket. Ezekből születik a lélek igaz bátorsága, mely nyugton tud maradni a megpróbáltatások idején, hitét el nem veszíti, ha minden ok és tapasztalat arra kényszerít is. Bod Péter pap, rendzavaró hévvel soha sem nyúlt bele a dolgoknak folyásába és mégis egyike azoknak, a kik a viszonyok között derült lélekkel megállván helyüket, a szent örökséget megőrizni segítették, tudott remélve küzdeni, kedvérzettel dolgozni. Az ő hatásának titka is ebben van Volt szó arról, hogy Bod Péter érdeklődése több irányban kiterjedt, egyetemi tanulmányai sokoldalúak voltak. Abban az időben, a mikor bibliai tárgyú munkáival elkészült, már javában foglalkozott az egyháztörténelemmel, 1749-től fogva, mióta a grófnő ajánlatára a magyarigeni papságot elfogadta, egészen belevetette magát az új munkába, a keresztyén protestáns öntudatnak ébrentartása szempontjából ugyanis az írás ismerete után az egyház múltjának az ismerete a legfontosabb. Terve készen volt. Az előmunkálatokat a grófnőnek az akkori viszonyokhoz képest gazdag könyvtárában 1 befejezvén, korának viszonyaihoz alkalmazott egyetemes egyháztörténelemnek megírásán fáradozott. Az az előszó, a melyet e munkához csatol, élénken mutatja a papnak buzgóságát, lelkesedését. Hitfeleinek a történelemben, különösen az egyháztörténelemben való járatlansága, nem különben e járatlanságnak oka kezdettől fogva magára vonta figyelmét. Mi volt a baj? A magyaroknak „a magok nyelveken való históriás könyvek nincsenek, az idegen nyelveket nem tudják, a kik tudják is, a könyveknek szük voltok miatt magokat a könyvek olvasások által tökéletesekké nem tehetik". Az a néhány történeti munka (Heltay, Székely, Lisznyai Kovács Pál munkája), mely időközben napvilágot látott, számban igen megfogyott, de egyébként sem elégíti ki az igényeket, különösen egyházi tekintetben „kevés találtatik bennek, a mit hasznosan fordíthatna az ember a maga épületire, kivált a ki az ekklézsiai dolgokban kíván épületes tanúságot venni". Segíteni óhajt. Gondolatait, törekvéseit, a melyekkel az útakat, módokat kutatja, néhány szóval maga adja értésünkre: „Elmémbe vévén ... ez nemzetünkben való fogyatkozást, kívántam munkás lenni . . . hogy ha csak részben is ezen hijjánosság pótoltassék. E végre gondolkodtam volt arról, hogy magyar nyelvre fordítanék valami ekklésiai históriát, de minekutána egynehányat egybenszedtem volna, hogy a jobbikat választanám, azokat megvizsgálván, helyesebb-1 Ezt a könyvtárt a nagyenyedi főiskola öröklé. Erről a „gróf Bethlen Kata magyar thekájáról" Benkő Ferencz így tudósit: „Az ajtón belől jobb kézre vagyon a magyar théka, mely gr. Teleki Józsefné, sz. gróf Bethlen Kata ajándéka, egyenlő szép kötésekben és a kegyes jótevőnének nevével megbélyegezve, ma (1800) mintegy 520 darabból áll". (P. Szatmáry Károly e. m. 258 1.)
