Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-12-14 / 50. szám

romokon járnék is, nekem Erdélyben még a kövek is beszélnek .. . Hát még a hegyek, erdők, komor romok, kopott templomok, várkastélyok, ősi szép kúriák rejtelmes képei. Nem, A hogy Ruskin lelke megittasult egykor, mikor mint kis fiú a skót felföldet járta, úgy ábrándoznék az én lelkem is Erdély bérczei között csak azért, mert egészen az izzásig kálvinista és magyar . . . Es ilyen az a püspöki jelentés is, mely nemrégiben Erdély ősrégi székhelyén elhangzott. Benne az „atyák" mély hite, komoly szelleme és messzire hallatszó vezéri szózata zeng. Micsoda gyönyörű, komoly és mély hódolat benne mindjárt a bevezetés: Bethlen Gábor emlékezete. Csupa kálvinizmus, a keresztyén történetbölcselet egy futó sugára, Erdély aranykorának szinte metafizikai magyarázata . . . „Erdély virágzási vagy a költővel szólva, Erdély aranykorának sokkal mélyebb alapjai vannak, mint a miket a vulgáris történetírás felmutat. Ezen a koron a szó teljes értelmében az az Úr regnált, Aki bír az egész földdel. Itt 0 ment át s lábának nyomain, kezének érintésein élet és virulás fakadt. Egyáltalában nem véletlen, hogy Erdély aranykora annak a két fejedelmének az uralkodására esik, a kiknek egész lényét alkotja a predesztináczió hite. „Non volentis neque currentis, sed miserentis est Dei" — ez a fejedelmi jelszava l. Rákóczi Györgynek. És az erdélyi fejedelemség halálos órája abban a pillanatban kondult meg és Erdély aranykorára abban a szempillantásban következett be a romlás, a mikor ez a kálvinista öntudat meglazult, sőt lassankint egészen kihalt e lelkekből ..." Kálvinista öntudat — de a predesztináczió hitére alapítva! Micsoda hatalmas, őskálvinista gondolat. S micsoda merészség a predesztináczióra vezetni vissza azt, most, a mi korunkban, mikor a közfelfogás szerint minden öntudat forrása, támasza az emberben van s az emberben csupán? Vagy nem tudjuk talán, hogy ez az a rettentő hegyóriás, a melyet ma már százezren elkerülnek, tízezren nem hisznek s alig akad egy, ki föl merne kúszni rá, hogy ott fenn a ködbevesző ormokon az örökkévaló közvetlen közelségét érezze s világkormányzása titkait még jobban megérthesse ! Pedig valóban csak ez az út méltó az atyákhoz s az Úrhoz, mert csak fölfelé vezet. S a ki az ősökhöz illő méltósággal járja ez útat, az nem ér rá a megbélyegző jelzők tüzes vasával járni szerte kinevezett ellenségek után, vagy verekedni jobbra balra, a mélységek fölött, hanem fölfelé, királyi komolysággal vezeti azokat, a kik a nyomában járnak . . . Mennyi mély, öntudatos kálvinizmus lüktet ezekben a sorokban is: „Könyörögve, esdekelve, Isten, emberek és nemzet iránt való felelősségünk tudatára hivatkozva kell kérnünk tanárainkat, lelkipásztorainkat, tanítóinkat, hogy . . . neveljenek új nemzedéket, a mely higyjen az atyák hitében, higyjen ennek a magyar nemzetnek a jövendőjében, ragaszkodjék népének szent hagyományaihoz ós ne szívja ki, miként a vámpír, mindenből a lelket s helyezkedjék a legjobb esetben is egy gerincztelen és karakter nélkül való internaczionális és interkonfesszionális szétfolyó álhumanizmus álláspontjára. Feltétlenül elismerem eme franczia mondásnak: „Car c'est la grandé formule moderne: du travail et encore du travail et toujours du travail" minden igazságát és azt sem bánom, ha tanáraink, lelkipásztoraink, tanítóink, általában nemzeti kulturális életünk vezető tényezői mind erre az álláspontra helyezkednek, csak vegyék oda maguk mellé is és vigyék be a rájuk bízott lelkekbe is azt a kálvini felséges gondolatot, örök erőforrást, hogy mindent „Isten dicsőségére" Soli Deo Glória; mert csak az a munka épít családot, társadalmat, nemzetet, az ad az egyénnek örömet, önérzetet, Öntudatot, nemességet, kiválóságot és méltóságot, a melyet mint az Istennek szabad munkatársai, nem pedig mint létért küzdő nyomorult robotosok végzünk". Az ilyen tiszta öntudat, a mely mindenben első sorban Isten dicsőségére tekint, természetesen határozott s szókimondó a maga ellenőrző munkáiban. Csupa szín, találó megjegyzés, nemes dicséret, és lesújtó kritika ez, a mit ebben a gyönyörű jelentésben az iskola- és egyházlátogatásokról olvasunk. Mennyi kálvini tömörség, határozottság és egyenesség van egy főgimnáziumi tanári kar következő kritikájában: „A tanári karban több igen kiváló munkatársa van (t. i. az igazgatónak), a kik a főgimnázium színvonalát jelentékenyen emelik ; de persze itt is van egy csomó napszámos, a ki épen csak annyira végzi nagy kedvetlenül a penzumát, hogy fegyelmit ne kapjon! „Oh igen, a napszámosok, az élet siralmas napszámosai, hogy elülik, megölik minden pályán a magyarság géniuszának szabad szárnyalását 1 A kálvinizmus irtó hadjáratot indított kezdettől fogva minden téren az ilyen napszámosok ellen, hiszen szelleme, ha valóban öntudattá válik a legteljesebb mértékben ki is zárja a napszámosságot. De nálunk még fájdalom sok van, nagyon sok van ebből a fajtából, jeléül annak, hogy a kálvinizmus szelleme még mindig olyan elkeserítően erőtelen. De ne kísérjük nyomról nyomra ezt a színes, eleven püspöki jelentést. Pedig olyan jó lenne vezetése mellett bejárni Erdély református vidékeit; megállni a jásfalvi tetőn, végignézni a székely Mondóhegyek ormai fölött s leszállni minden egyes faluba titkon s keresni, várni, lesni, hogy ébred-e már a székely lélek, megtarthatjuk-e azt még a kálvinizmus számára? S lesz-e még egyszer velük, általuk aranykora a mi titkos szerelmünknek, szép Erdélyországnak ? . . . Feleletet most itt, sajnos, nem adhatunk. Talán majd egyszer, máskor, a mikor már szemtől szembe megláttuk mindazt, a miről nekünk jelentésében egy mélyen járó kálvinista lélek oly szépen beszélt. A hitoktatási segély ellen. A székesfőváros mult heti pénzügyi bizottsági ülésén elhangzott az első szó a hitoktatási segély ellen. A demokrata-párt egyik vezérszónoka tiltakozott azon rendszer ellen, hogy a főváros a hitoktatás költségeihez hozzájáruljon. Azt kívánta, hogy a főváros ezen segélyek helyett gondoskodjék egységes valláserkölcsi tanításról