Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-23 / 47. szám

Azért imádkozzunk buzgósággal, azért fáradozzunk fáradhatatlansággal, azért evangelizáljunk minden alkalmat megragadva, hogy a nagy sokaság, a tömeg is új élethez juthasson; hogy megismerhesse a szeretet, testvériség, tiszta élet boldog világát: az Istenországát és Jézus Krisztus által üdvöt találjon. Hogy minálunk is elmondhassuk majd: „nagy sokaság követi öt". (bj.) KÁLVINISTÁK ÉS LUTHERÁNUSOK. Sajnálattal kell látnunk, hogy e sorok írójának a Prot. Szemle októberi számában a magyar protestantizmus problémájáról közölt czikke ellenszenvet és félreértést váltott ki a lutheránusok részéről. A legnagyobb vád természetesen a testvériség meglazítása, a „protestáns" jelző kisajátítása s a lutheranizmus lenézése. Bővebb válaszra itt, sajnos, nincs helyünk, de azért lássuk csak miben is rejlik a vitázok tévedése ? Már nem ez az első eset, hogy a testvériségről elmondtuk a magunk véleményét. Elmondjuk újra. Nincs senki, a ki a két prot. felekezet igazi testvériségéért jobban lelkesednék, mint mi. De hogy az életben ez a testvériség a nagyhangú ápolgatások mellett sehogy sem fejlődik, annak az oka, szerintünk, az ápolók helytelen felfogásában és taktikájában rejlik. Hogy miért, azt az Ev. Őrálló (Dr. Deák János) példájára az egy családban élő testvérek hasonlatával magyarázhatjuk meg legrövidebben. A magyar reformátusok és evangélikusok legnagyobb része ugyanis úgy értelmezi ezt, hogy miután egy családból való két testvér vagyunk, tagadja meg mindegyik a maga egyéniségét, jellemét, külső — belső arczulatát s így jelenjék meg a világ, de főleg (pl. czikkekben is) egymás előtt. Tehát valami színtelen uniformitás legyen az a közös külső, a mellyé az egymásba átfolyt egyéniségek alakulnak. A testvériség e szerencsétlen gondolatából természetesen logikusan folyik az uniónak, a nagygerezsdi egyezség felemás vallási nevelésének s mindenféle jogi és egyéb életre tartozó közösködésnek gondolata. S mi épen ezt a vallási kétéltüséget kárhoztatjuk. Mert a testvériség, szerintünk, nem azt jelenti, hogy pl. két testvér tagadja le az egyéniségéből, jelleméből folyó különbségeket és felnövekedve és kifejlődve is éljen közös háztartásban, s szürkén egymáshoz simulva, szűnjék meg önálló s teljesen egyéni életet élni, hanem azt, hogy ha egy családhoz tartozik is, legyen teljes mértékban szabad s így fejlessze tovább a maga egész lelkét, életét és jellemét. Ez az egészséges gondolat azonban kizárja az unió szerencsétlen gondolatát s a vallásos nevelés szempontjából örömmel üdvözli a nagygerezsdi egyezség felbontását, mert az élet parancsoló szükségességének hatása alatt ebben is önmaga igazolását látja, a mely nem engedi, hogy a két Jtestvér, immár megnövekedvén, a helytelenül értelmezett testvériség abroncsai által szabad fejlődésében gátoltassék. Maradjon meg tehát a testvériség ápolása kizárólag a társadalmi érintkezés számára. Ez annak az igazi helye. Eddig úgy is az volt a baj, hogy a „testvéri jogokat" és „testvéri kötelességeket", melyekről dr. Deák János az Ev. Őrálló-ban beszél, nagyon szerencsétlenül és helytelenül értelmeztük. Mert kétségtelenül vannak ilyen jogok és kötelességek is. De ha ezek alatt pl. két fivér azt érti, hogy az asszonyaik közös konyhán főzzenek, a gyerekeket közösen neveljék, vagy akár egymás lakását és pénztárczáját is közösen használ ják, akkor hamar felborul a testvériség olajos lámpása. És miért? Lényegében nem a testvérek hibájából, hanem azért, mert természetellenes alapra építették és helytelenül magyarázták a testvériséget. Hát még a protestantizmusban, melynek fejlődése épen a határozott és folyton erősbödő differencziálódás felé vezeti az egyes felekezeteket. A kik tehát a két különböző jellemű testvérből két szürke uniformisba öltöztetett protestáns fivért akarnak csinálni, csak egészséges és színes fejlődésében fogják megakasztani a protestantizmust. » A protestáns jelzőt azonban eszünk ágában sincs kisajátítani magunknak. Sőt egyenesen kevésnek tartjuk ezt a mi számunkra, mert ez ma már inkább csak gyűjtőfogalom és a mi határozott reformátusságunkat sehogy sem tudja kifejezni. Ez a vezérczikk természetesen nem alkalmas a protestántizmus két nagy ágának jellemzésére és a különbségek feltüntetésére. De, hogy ezek megvannak, azt, ha az Ev. Őrálló egyik czikkírója, Duszik Lajos nem is akarja belátni, nemcsak a mi vizsgálódásaink és tapasztalatunk, hanem elsőrangú theologusok objektív kutatásának eredményei is bizonyítják. Az a vád pedig, hogy mi a lutheránizmusról kicsinyléssel beszéltünk volna, ismét csak a régi érzékenységnek ama gyümölcsei közül való, a mely testvériségünk gyenge fáján eddig is csodás bőséggel termett, s mint a férgeséhez illik, rögtön le is hullott, mihelyt a bármely részről nyilvánított testvéri kritika és meggyőződés szele egy kissé hozzáért, vagy megrázta az ágakat. Ismételjük tehát: új alapot kell építeni a mi testvériségünknek; olyat, a melyen állva mindketten tudatában vagyunk egymás képességeinek, erejének és gyengeségének. Egymás fejlődését nem gátoljuk, de meggyőződését, tehát hitét tiszteletben tartjuk. (Ebbe pedig beletartozik az is, hogy mi a kálvinizmust tartjuk a keresztyénség legkiforrottabb formájának, a lutheránusok pedig az evangélikus vallást. Ez a hit dolga. Ezen felül azonban ott van és lesz a történelem mérlege is, mely társadalmi, nemzeti s szocziális szempontból felmutatja minden felekezet erejét és gyengeségét, jelentőségét és érdemét. Itt tehát legfeljebb csak azt mondhatnánk, hogy inkább ne hasonlítsuk össze a két felekezetet. A Prot. Szemle említett czikkében azonban épen erre volt szükség a fajmagyarság szempontjából. Hogy pedig itt a kálvinizmus áll előtérben, úgy a lutheránizmussal, mint minden más felekezettel szemben, az történelmi tény.) Legyen testvériség, de új, társadalmi s nem jogi,