Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-11-02 / 44. szám

egyszersmind nyugtalanságban s hányattatásokban leggazdagabb korszáka a dicsőén gyászos 1848—49-diki évek. Mert a szabadsági)arczot közvetlenül megelőzött s a szabadságliarcz alatti időkben, a mikor hazája újjászüléséről volt szó, nem elégedett meg az Írással, hanem magánbeszélgetéseiben, népgyűléseken, de különösen a szószéken lelkesítette híveit a szent ügy érdekében való cselekvésre. Kossuthnak szenvedélyes híve volt, ez az érzés irányította akkor minden cselekvését. A mikor hallotta, hogy odahaza szüleinek lakóházát teljesen kifosztották, sőt a veszedelemben is igaz vezérként gyülekezete körében és élén maradt apját meg is gyilkolták a ráczok vad hordái: haragjában és keserűségében levetette palástját vállairól s felcsapott ő is honvédnek, hogy atyját a ráczokon megboszulja. A Szeged alatti táborban (ide vonult be) azonban csak néhány hetet töltött. Nem mintha rettegett volna a feje körül nem egyszer sivított s körülötte nem egy halált osztott ágyú-és puskagolyóktól, hanem egyfelől, mert a táborban biztos tudomást szerzett róla, hogy atyját kifosztották ugyan mindenéből, de nem ölték meg a ráczok, másfelől pedig, mert a kard- és fegyverforgatáshoz mitsem értő ifjúnak úgyszólván semmi hasznát sem vették. Abban a meggyőződésében, hogy szóval és tollai többet használhat hazája nagy ügyének, visszatért újból Kecskemétre és a „bevonulásakor" félbehagyott munkát annál nagyobb energiával s lelkesedéssel folytatta. De eljött a szomorú fordulat. A mikor megtudta, hogy az orosz sereg átlépte határainkat, őt is, mint annyi mást, nagy lehangoltság fogta el. (Sokszor mondotta, hogy a muszka jövetelének hírére Kecskeméten néhány napon át úgyszólván semmi húst sem adtak el a mészárosok, mert akkor még enni sem volt kedvük az embereknek.) Sejtve az elkerülhetetlen gyászos jövőt, a hon megmentésén törte fejét. S ekkor merész terv született meg agyában. Elhatározta, hogy elmegy Kossuth Lajoshoz s megkéri, adjon neki megbízást. s ő másokkal körüljárva e hazában, felkelésre bír minden magyart s azután kiverik az országból az orosz hadsereget. El is ment Kossuthlioz audiencziára. „A mikor már jó ideig ott ültem az előszobában — szokta mondani —, egyszerre csak bejön nagy sietve, portól piszkosan és saját verejtékétől átázva egy staféta s bejelentetvén Kossuthnak, bemegy szobájába jelentését megtenni. Alig hogy visszatért, kijött utána Kossuth Lajos s egy levelet adott át neki, de oly mély bánat, oly végtelen szomorúság kifejezése ült arczán, melyhez foghatót soha sem láttam. Annyira meghatott, annyira levert az ő bánatos arcza, hogy szó nélkül felkelteni, visszatértem a fogadóba s azt mondtam a kocsisomnak: János! fogjon be kigyelmed, menjünk vissza, Kecskemétre!" „Ugy-e, bolondot tettem, uramöcsém? mondotta az elbeszélés után. Belátom most már magam is. A ki nem élte át azokat az időket, nem is fogja azokat megérteni sohasem!" Következett azután a bosszúállás véres munkája. A katonai törvényszék őt is halálra kereste, életét csak bujdosással menthette meg. Hol kóbor katonákkal, hol hozzá hasonló sorsüldözöttekkel bujkált Kecskemét—Szeged, majd Szeged—Makó—Temesvár vidékein, hol üldözőik elől tanyáról tanyára vándorolva, a jószívű honfiak alamizsnájából éltek. „Két hónapnál tovább tartott bujdosásomnak ideje alatt beh sokszor voltam úgy, mint Jákób, hogy t. i. fekhelyem volt a föld, vánkosom egy kő s takaróm a szabad ég! Nehéz idők voltak ezek, nagyon sokat kellett szenvednünk!" Üldözőinek keze azonban nem érte utói, mert csakhamar kegyelmet kapott. Az akkori dunamelléki püspök (Polgár M.) eszközölte ezt ki számára a katonai törvényszéktől és pedig azzal az indokolással, hogy mint függő helyzetben levő ember, nem szabad elhatározásából, hanem mindenben princzipálisának (Mihó László kecskeméti lelkésznek) utasítására, parancsára cselekedett. Valahol egy Szeged alatti tanyán jutott véletlenül újsághoz, melyben másokkal együtt az ő számára is „kegyelem" publikáltatott (ma is megvan). Nagy örömmel indult vissza Kecskemétre, hogy nyugalmasabb életet kezdjen. A szabadságliarcz utáni időkben — mint rendes lelkész, sőt férj és családapa is — leginkább a gondozására bízott egyházak (Izsák, Pócsmegyer, majd Torzsa) ügyeivel és családjával volt elfoglalva. Visszavonultan élt, tanult és dolgozott, inkább csak a maga gyönyörűségére és szórakoztatására. Mindössze a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap"-ban jelent meg tollából néhány tudományos értekezés. Az alkotmány visszaállítása után ismét nagy ambiczióval tért vissza, ha rövid időre is, kedvencz munkaköréhez : az újságíráshoz s különösen a Pesti Naplóba írt tudósításokat, tárczákat és vezérczikkeket napi kérdésekről vagy névtelenül, vagy régi Táltos álneve, vagy saját neve alatt. De néhány év múlva felhagyott vele és a könyvírás terén folytatta irodalmi munkásságát. Könyvei nagy olvasottságról tesznek tanúbizonyságot. így „A magyar nemzet jelene és jövője" cz. művéről, mely' 1869-ben jelent meg Ráth Mór kiadásában, azt mondja Horváth Mihály nagynevű történetírónk, hogy az „ritka tudományú, nagy műveltségű s mélyen gondolkodó főnek jeles műve". Örök emléket állított magának azáltal is, hogy megírta Torzsa községe településének s a torzsai ref. egyházközségnek a történetét, levezetve benne minden egyes telepítvényes ref. családnak leszármazását a településtől könyve megjelenéséig (1890). Irodalmi munkássága mellett a vezetésére bízott egyházak életében és ügyei intézésében is élénk tevékenységet fejtett ki. Izsákon és Pócsmegyeren — csak néhány évig lelkészkedvén itt — maradandót nem alkothatott. Mikor Torzsán lelkészi állását elfoglalta (1861), egyházközségének több ezer koronányi adóssága volt. Első feladatául tűzte ki tehát az adósságok letörlesztése mellett egy egyházfentartási alap létesítését. így történt, hogy a torzsai ref. egyházközség — a mellett,