Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-10-19 / 42. szám

hozzá. Most ezen a héten jönnek össze a doktorok, hogy vizsgálják és orvosolják, no meg, hogy gyengéden meg is fenyítsék, mert hát úgy mondják, minden „nyavalyássága" mellett is a közelmúltban nagyon rosszul viselte magát: prókátorkodott . . . Úgy halljuk, hogy sokan gyors levegőváltozást s átköltözést ajánlanak Kolozsvárra, a hova majd a gazdag Alföld szállít kincseket, tápszereket az ifjabb, erős testvér jóvoltából. — Nem tudjuk, hogyan végződik a dolog, de minden esetre jó lenne, ha a doktorok egymás haját kímélve, inkább a beteggel törődnének. Bizonyára nem lenne jó, ha a bűnbakkeresési módszerrel fognának az orvosláshoz, a liberalizmus (theologiai értelemben vett) nevében jönnének és annak gyógyszereit rendelnék. Pedig, úgy halljuk, hogy sokan így készülődnek. Medicina pejor morbo. Akkor betegünkből „II. Protestáns Egylet" lesz. — Dr. Liberálizmus minden dikcziózása mellett szürke elméletekbe kapaszkodó famulusaival nálunk is már sok mindent agyongyógyított. TÁRCZA, Török Pál. II. Még a küzdelem folyamán, a mikor az anyagi helyzet javulásáért megindított harczban a győzelem reménye először felcsillámlott, a pesti pap figyelmét az egyház anyagi érdekein túl az egyház, a kerület, sőt az egyetemes magyar ref. egyház szellemi érdekeire fordítá. Tisztábban talán senki sem látott s e tisztánlátás mennyi fájdalmat okozott neki, ki tudná megmondani ? Mert Török egyoldalú ember nem volt, csak a kényszerűség, egyházának létkérdése vitte reá, hogy első sorban az anyagi ügyek rendezésére adja magát. Alkotó, szervező ereje más téren érvényesült egész erejében. Egy-egy kifejezés s a szavainak nyomába lépő munkássága mutatja a benső forrongást, a vágyat: használni, áldozatot hozni! Szózata néha belevág az elevenbe, sivító tavaszi szél, mely jeges, de tisztít, megmozgat minden ágat, letöri a korhadt gallyat, szétszedi a mámort. „Nem tudunk se görögül, se zsidóul", panaszkodik egy alkalommal. „Az egyház mezeje kopár s nem csendes harmat, hanem zúgó zápor termékenyítheti csupán." Megmondja, mi készti a szólásra: „Szeretem egyházamat, szeretem úgy, hogy érte szenvedni, meghalni is kész vagyok, nem keresve, de nem is irtózva a vértanú töviskoronáját." A Prot. Egyházi és Iskolai Lap megindításával egyöntetű munkához fog. Már régen bántja az egységes munkakifejtés hiánya, vagy mint magát eszméinek és érzelmeinek hullámzása közepette egy alkalommal kifejezi, „arövideszű partikularizmus". Mindennél érdekesebb lenne, ujjhegyre szedni a gondolatokat, a melyeket lapjában felszínre vet. Erre itt tér nincsen, de egy gondolatára hadd mutassunk reá. Lehetünk bármilyen véleményen az állami segítséget illetőleg. Tekinthetjük azt történelmi fejlődésnek, tekinthetjük visszafejlődésnek,tény, hogy Török Pál a negyenes évek vége felé — a mikor az idea szóba került •—erősen ellene nyilatkozott: Erőteljes, egészséges egyházi intézményei csak a minden néven nevezhető, idegen segítségtől független református egyháznak lehetnek. Miért is szakította ki magát a skót szabad egyház a segítség szolgaságából ? Szabad akart lenni, hogy szabad levegővel élhessen. Tétovázás nélkül szegezi az állami segítség eszméje ellen az apostolnak szavait: „Avagy nem tudjátok-e, hogy a kinek adjátok magatokat, annak szolgái vagytok ..." Beszél férfias virtusról, puritán életfelfogásról, mely odasegiti az embert, hogy mindig a maga kenyerét szegje meg. Persze, volt része megtámadtatásokban. Mik is ezek? Velejárók, közéletünk minden erőteljesebb munkásságának kísérői. A közélet emberét jobban megviselik, mint maga a munka. Megvan benne minden, a mi gyötrelmet okoz. Ne elemezzük, de szegezzük le a közélet tapasztalataiból leszűrt igazságot, hogy a közügy emberének első sorban kötélidegekkel kellene magát felszerelnie. A támadások teszik igazán próbára az embert, hiszen a gyöngék olyan hamar vonulnak vissza köznapi teendőik bástyája mögé, lelküket átitatják a méltánytalanság érzetével s hajlandók így szólani: „Odi profanum vulgus". E ponton Török Pál megérdemli a figyelmet. A megértő, élesszemű pap a támadások láttára felemelkedik, de nem azért, hogy lenézzen. Önkénytelenül érzi, hogy ez gyöngeség. A ki lenéz, sötét lélek. Mit kezdjen ő a sötétséggel, a mi legfeljebb alvásra jó ? Felülkerekedik benne a tartozás érzése. Mit is mond az apostol? „Tartozunk pedig mi, a kik erősek vagyunk, azzal, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk." És hordozza. Hordozza a pihent elmék hamarjában fogalmazott, olcsó ítéleteit, hordozza csöndes szívvel. Ebben a hordozásban tükröződik vissza türelme, sőt kifejezést nyer benne nagylelkűsége is. Ballagi Mór csudálva néz reá és Themistokles jut eszébe, a ki, miként ő, tűrt s a saját személyét dobta oda az ellenfél kezébe, hogy addig a falak felépüljenek. Egyébiránt e nagylelkűségben, vagy, ha jobban tetszik, türelemben rejlő feloldó érzést okosan felhasználta mindenki, a ki nagy czélokért küzdött. Széchenyi is látja, hogy szárnyalását fenyegetik a meg nem értő támadások; fegyverkezik. „Ha szárnyaimat levágják, így szól, lábaimon fogok járni, ha lábaimat levágják, kezeimen fogok járni, csak használhassak." Ha Török Pál semmi mást nem alkot vala a két tanintézet felállításán kívül, már akkor is méltó volna az utókor hálájára. Fejedelmek, községek igenis építettek iskolákat egykoron, de hogy egy szegény kálvinista pap állítson fel főiskolát, azután középiskolát egymagára hagyatva, sőt lépten-nyomon jelentkező akadályok között, arra példát hasztalanul keresünk évkönyveinkben. (Csak az a másik pap időben és térben távol ott Genfben mutatta meg, hogy ez sem lehetetlen.) Ki tudná kicsiny helyre szorítva elmondani mindazt,