Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-09-14 / 37. szám

Dr. G. Milligan, egy másik glasgowi theol. tanár volt az utolsó előadó. „A változatosság szükségessége a theologiai oktatásban" czímmel adott elő. A beszélgető módszert szeretné behozni a theologiákra. Szélesebb látókört kíván a theologusoknak adni, mert csak így munkálkodhatik egy lelkész a társadalmi bajokat gyógyító igazságosság és testvéri érzés megizmosításán, ha mindenkit, bármely felfogást valljon is, gyülekezete tagjának tekint. A gyülekezet. A délutáni előadások a gyülekezetről szóltak. R. Whyte (egy világi zsinati tag Londonból) az egyháztagok testvéri kötelékéről és felelősségéről adott elő. A gyülekezeteknek a szellemi tevékenység középpontjainak kell lenniök. A presbiteri egyházak nem voltak kellőkép szervezve erre a nagy hivatásra. Nem gondoskodtak arról, hogy minden egyháztag résztvegyen a közös nagy munkában. A közös munka iránt való érdeklődést fel kell ébreszteni minden egyháztagban s — a mi még főbb — ébren is kell tartani. A másik előadó, dr. W. C. Schaffer lancasteri theol. tanár a közös imádságról, mint a kegyélem kincsesházáról beszélt, míg a következő szónok, egy másik világi tag, W. Rounsféll Brown (Glasgowból) a nyilvános imádkozást, mint a keresztyénségröl való vallástételt fejtegette. Elismeri, hogy sokan visszaéltek ezzel, sok hipokrita volt, de ez a körülmény korántsem szüntetheti meg abbeli kötelességünket, hogy nyilvánosan is vallást tegyünk Krisztusról. Utoljára dr. J. T. Stone csikágói lelkész szólt a lelkész és a gyülekezeti tagok egymáshoz való viszonyáról. A néppel való érintkezést ott kell keresnünk, a hol lehetséges. A lelkésznek nem az a legelső kötelessége, szerinte, hogy egyeseket nyerjen meg Krisztus számára, hanem inkább az, hogy az arravaló egyháztagokból „emberhalászokat" képezzen. Ez volt Krisztus módszere is. [így alapozta meg tizenkét egyszerű emberrel egyházát. Az ifjúság lelkigondozása. Az esti vallásos összejövetel tárgyát az egyházi életnek egyik legfontosabb kérdése: az ifjúság lelkigondozása képezte. Az első szónok, dr. Ferris st.-louisi lelkész Krisztusnak az ifjakhoz intézett hívó szaváról beszélt. Az egyház mind jobban és jobban szemben találja magát azzal az égető kérdéssel: hogyan nyerje meg az ifjúságot Krisztus és az Ő országa számára? Az ifjúságot segíteni, irányítani, vezetni kell. így lehet nagy erejét megfelelő ösvényekre terelni. A vezetés és irányítás nehéz munkájában sokat vár az újra feltámasz tandó ősi családi otthontól, hol tekintély és szeretet karöltve vezérelte az ifjakat. Ugyanerről a tárgyról beszélt egy másik amerikai lelkész, H. B. Master. is. A világ legnagyobb férfiai közt igen sokan voltak, kik legnagyobb tetteiket 35 éves koruk előtt vitték véghez. Krisztus is ismerte az ifjúság kiváló erényeit, ezért helyezett oly nagy súlyt arra, hogy azok is tagjai legyenek országának. Az estély harmadik szónoka, W. Park belfasti lelkész a szolgálat kiváltságáról szólt. Csaknem minden életben van olyan időszak, a mikor az ember érezni kezdi, hogy mily nagy szégyen kizárólag önmagának élni. Isten maga oltotta az emberi lélek mélyébe a mások szolgálatára való készséget. Mindenki, a kiben felébred a szolgálat kiváltságának a tudata, azonnal kezdje meg a munkát családja és gyülekezete körében. A lelkipásztorok nem juthatnak korholással az ifjak szívéhez, hanem csak úgy, ha feltárják előttük Jézus Krisztusnak mind életében, mind halálában nyújtott példáját. Értessék meg velük, hogy az igazi szolgálat az, a mely a legnagyobb örömmel képes betölteni az ember keblét. A keresztyén világban, a missziók mezején új, hatalmas térségek nyílnak napról napra. Ezeken az óriási munkamezőkön az ifjú férfiakra és nőkre nagy szerep vár, melyet bizonyára be is fognak tölteni. Végül dr. Wylie new-yorki lelkész beszélt a lélek gyümölcseiről. A felekezetieskedés megosztotta az egyház erejét és a pogány világ nevetségének tárgyává tette sok esetben. A közös czél és a tervszerű munka újra megerősíti az egyházat és képessé teszi a világ meghódítására. Dr. K. I. BELFÖLD. 1917 október 31. Talán a mult évben történt, hogy valamelyik ág. ev. egyházkerület elnöksége egy körülbelül ilyen szövegű körkérdést tett közzé: „Hogyan lehetne a reformáczió négyszázados évfordulóját a legméltóbban megünnepelni?" (E kérdés azután e lap hírei közt is megjelent.) Hogy a kérdésre adatott-e felelet, azt nem tudom; azt azonban tudom, hogy e lap egyik belső munkatársa (Veress Jenő) egy ugyancsak itt megjelent czikkében a genfi Kálvin-emlékmű kisebbített reprodukcziójának a budapesti Kálvin-téren leendő felállítása által véli a reformáczió négyszázados évfordulóját legméltóbban megörökíteni. Gyönyörű eszme s nem is megvalósíthatatlan, de én még egy szobornak a leleplezését szeretném azon a nevezetes napon, 1917. október 31-én látni. Szoborcsoport lehetne az inkább s három főalakja lenne : a) a föld kerekségén levő összes protestáns egyházak egyetemes zsinata; b) a magyarországi református és ágostai evangélikus egyházak uniója; és c) a megvalósult 1848: XX. törvényczikk. Lehetnek olyanok, a kik erre azt mondják, hogy az első czéltalan, tehát szükségtelen; a második lehetetlen ; a harmadikon pedig már javában dolgozik egy erőskezű szobrászművész soktornyú műtermében !