Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-09-07 / 36. szám

És arról van szó, hogy ebből mindannyiunknak ki kell vennünk a részünket. Szólok pedig főleg a tehetősekhez, mert bármeny­nyire nagyra tartom a kis ember filléreit (s bármily nagy érték az Isten előtt), földi értékben azok keveset tehet­nek, itt, pedig sok kell és itt áll az, hogy a kinek sokja van, sokra köteleztetik. Bizonnyal nem olvasták nagyjaink és gazdagjaink e kis hírt, igen szerény volt és talán megszokták már az árvizek rovatát, úgy, mint a háborút, csakhogy míg annak borzalmai ellen nem tehetünk mást, mint imádkozni megszűnéséért, itt az imádság nem elég, itt adnunk is kell. Tudom, hogy vannak, a kik adtak, olvastam nevü­ket ; tudom vannak, a kik adtak hírlapi nyugtázás nél­kül, tisztelem őket, de vannak, tudom, a kik nem adtak (vagy alig) s adniok kellene. Bizonnyal akarnak is adni, csak, magyar szokás szerint, halasztják. Siessenek pedig, mert a halogatás sokszor jóvá­tehetetlen veszedelmet okoz. Siessenek adni, mert ott dideregve, éhezve, kín­lódnak, törődnek, küzködnek egy falat kenyér, egy darab ruha, egy tűrhető fekvőhely megszerzéséért s a jövő ijesztő, bizonytalan, kétségbeejtő rémképeivel el­telve, az elemi csapás nyomorultjai. Oh, mi, a kiknek senkink, semmink nem veszett oda, kell, hogy segítsük őket! Mindenkit nem segíthetünk, ezt tudjuk — ezért némelyek azt hiszik, egyáltalán nem érdemes adni - , de vannak, a kik első sorban a mi gondjainkra vannak bízva. És ezek a magyar protestánsok. A zsidókért mozdul a zsidó, a katholikusoknál ott a rengeteg papi vagyon, van ki miből adjon. De a mieinket, a miéinket, a kik ez országnak legértékesebb, de legveszendőbb kincse, legkevésbbé segítik. A protestánsokra kell gon­dolnunk és ha minden család csak egy protestáns csalá­dot tud megmenteni a rögtöni pusztulástól, hogy ezáltal az idővel lábra kaphat, úgy már eleget tett. De adjon mindenki vagyona arányában. Ne mondja azt senki, hogy nem teheti, — sok pénz megy még szükségtelen dolgokra. Ismétlem, nem azt a vagyontalan, küzködő intelli­gencziát értem, a mely úgyis eléggé igénybe van véve, s becsületére legyen mondva, mégis leghamarább nyitja meg erszényét. Azoknak szólok szeretettel, a kiknek a fölöslegükből telik, mert vannak ám közöttünk sokan. Gondoljunk arra, férfiak, nők, fiatalok egyaránt, hogyha most, az őszi bevásárlások, rendelések idején, talán egy ruha, kabát, kalap — kevesebbe kerülhetne! Csak most az egyszer! S a megmaradó 100—200—300 koronát előre elkiildenők azoknak, a kiknek a fagyos télre nem lenne ruhájuk nélkülünk. Vagy, a ki beéri egy 2—300 koronás kosztümmel az idén, nem lesz olyan úriember s kevesebbet fog érni, mint eddig ? Intelligens ember előtt eddig sem azért ért valamit, a mi rajta volt — az Úr Jézus előtt meg bizonnyal így fog jóval többet érni mindenki, a ki így tesz. Bocsánatot kérek, hogy ilyen, látszólag indiszkrét s nem komoly lapba való térre csaptam át. Ne kicsinyeljük ezt a kérdést, sokkal nagyobb horderejű, mint sokan gondolják. Öltözködni kell, de lehet sokkal kevesebből — és szerintem ilyen alkalom­kor ebből lehet elvonni, mert a mai fényűzés már tűr­hetetlen és értelmetlen is sokszor. Nem kellemesebb viselet az a ruha, kabát, kalap, melynek árából elcsípve valamit az Úr Jézus nevében, jutott belőle egy didergőnek, a ki ezért hálával gondol ránk (a mire azonban nem is számít az soha, a ki ke­resztyén szívből ad), mint az a drága összeállítás, a melynél egyszerre ráeszmél arra, hogy ennek felesleges száz koronájából egy családot a megfagyástól vagy éh­haláltól megmentett volna? Vannak, a kiket az tart vissza, hogy nem bíznak abban, hogy csakugyan sür­gősen megkapják azok, a kiknek szánta, és hogy csak­ugyan azok kapják. Ezen is könnyű segíteni. A kinek ismerőse van egy árvíz sújtotta vidéken, attól kell infor­mácziókat kérni, azáltal osztatni ki, vagy a protestáns paphoz fordulni egyenesen a kéréssel. (így tettünk mi is, Hunyadmegyébe küldvén családunk összeadott pénzét.) Igen kérem, kedves Szerkesztő úr, ne restelje, hogy igénybe vettem szíves türelmét e sorokkal, de azt hittem, a gyakorlati példa talán megindítja a még moz­dulatlan jó szíveket (mert természetes, hogy gondolato­mat magam követtem legelébb). Épen az idén nyáron határoztam el magam, hogy jobb ruhát csináltatok (persze csak az én szerény körülményeimhez képest), de hát csak olyan lesz az, mint eddig (vagy olyan sem), mert £0 koronát már elvitt belőle az árvíz Kis-Kiiküllőbe s ki tudja mennyit visz még el? (Mert nem hagyhatjuk ezt a nagy ügyet az egyes ott lakó úri családok nemeslelkű­ségére, a kik sokat tesznek, de nem bírhatnak mindent.) Mivel már kétfelé is adtam (nem csak épen toilette­elvonásból), itt nem tehetek már sokat, mégis küldök 20 koronát. Kedves Szerkesztő úr, nyisson egy rovatot a lap­jában az árvizesek javára ezen a czímen „Adjatok, adja­tok, a mit Isten adott", s juttassa a begyűlt összeget magyar protestáns családoknak, de sietve intézze el; megkezdem e 20 koronával. A Lélek működik ma is a lelkekben, talán lesz eredménye . . . Budapest, 1913. augusztus 31. Őszintén kívánja igaz híve Orth Ambrusné Szegedy-Maszák Viola. Kálvin bronzból vert, igen sikerült plakettje öt korona árban meg­rendelhető a Kálvin-Szövetség titkári irodájában (IV. ker,, Molnár­utcza 17, szám).

Next

/
Oldalképek
Tartalom