Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-08-24 / 34. szám

A prédikálás mellőzését illetőleg a római egyház bizonyára nem fogadja meg ezt a jó (?) tanácsot, mert odaát is felismerték már a szószéki szolgálat nagy fontosságát. A zenés misék, bármilyen nagy művészi értékkel bírnak is, hatásuk csak a pillanatnyi meghatottságban merül ki. A pogány világ emberét is földre roskasztotta az „égi láng villáma", a mennydörgés szava, de azért a megváltó és megszentelő istenigére mégis szükség volt. A római egyház hosszú időn át csak olyan alárendelt szerepet juttatott a templomi szószéknek, attól tartván, hogy a prédikálás frekventálása a templomot iskolává, tanteremmé változtatja át. A protestántizmus életre kelése után sem akarta egy ideig észrevenni mulasztását, sőt kárhoztatta, hogy a protestáns templomokban olyan sokat prédikálnak, elfelejtvén, hogy itt egyszerű visszatérés történt az apostoli gyakorlatra. No, de nem az a bölcs, a ki nézetét sohasem változtatja, hanem az, a ki jobbra változtatja. Ilyen bölcs a római egyház is. Ma már ő is vallja, hogy a gyülekezeti beszéd valóságos lelki hatalom s nem baj, ha a templom az emberi lélek iskolája lesz, hiszen az a templom is, melyben Jézus megjelent és tanított, azzá lett. Sőt — mi több — a római egyház a szószéket ma már egyenesen a belmissziói munka szolgálatába fogta . . . Ezt a tényt állapítsuk meg s most tekintsünk széjjel magunk körül. Nálunk a belmissziói munka annak a hangoztatásával indult meg, hogy a központi igehirdetés még nem minden, a szószékről le is kell szállni, mert „a mi korunk egyéni erőhatások után éhezik" (Kenessey). S ez nagyon igaz. Hiszen már az első piinköst alkalmával látjuk, hogy Péter, miután Istennek hatalmas dolgairól beszólt a népnek, még „sok egyéb beszéddel is buzgón kéri és inti vala őket" (Apóst. csel. II. 4

0

.), a mi nem jelenthet mást, mint azt, hogy a nép közé vegyülve, a közvetlenség melegségével is igyekezett hatni reájuk. Nekem azonban úgy tetszik, hogy a megindult belmissziói mozgalom az egyénekkel való érintkezés és foglalkozás szükségességének erős hangoztatása mellett figyelmen kívül hagyta, vagy legalább is nem méltatta kellő figyelemre azt a körülményt, hogy minálunk a szószéki szolgálat idők folyamán czéltalan ösvényekre tért. A belmisszió úttörői, ha az igazi pásztori munkát egyebekben sürgették is, valami csodálatos módon szemet húnytak ama tény előtt, hogy magukban a templomi prédikácziókban is felette kevés a pasztorális elem s nem elég hatásosan hirdették, hogy „a szószéken kezdj belmissziót" (dr. Szabó Aladár), mert „keresztyén pap a kathedrán sem hitszónok, hanem lelkipásztor s mint pásztor vezeti és táplálja a nyájat Isten igéje által" (Kovács Albert). Egyházunk életében valóságos megújhodás állana be pusztán csak a templomi beszédek helyes irányba terelődése nyomán is. S ennek a megújhodásnak gyors eljövetelét minden erőnkkel sürgetni kell. A legelemibb követelmény az, hogy minél kevesebb legyen „a kérgeskezű, korlátolt mesterember" (Szávay), ki a vállalt hivatal kötelességeit csak a kényszerítő szükség szerint végzi, kinek ajkán az ige „bizonytalan zengést tószen", kinek ajkáról a gyülekezet lelkevilágától teljesen idegen, idő- és alkalomszerűtlen beszédek hangzanak el unottan, fáradtan, mint a szárazmalom egyhangú zakatolása. Másrészt pedig a demosthenesi allűrökkel kellene felhagyni s azt az egyszerű népet meg kellene kímélni az úgynevezett „magasröptű" beszédektől, hogy a sokszor gondolatszegénységet eltakaró stílvirágok tömkelegében ne vesznének el reá nézve az evangélium igazságai. Az öntetszelgés emberi gyarlóság, de a szószéken valóságos bűn. Ott csak Istennek tetszését szabad keresni. A kétes értékű szónoki babérok helyett a gyülekezet lelki építése legyen a czél. Csak ott lehet egészséges belmissziói munka, hol az igehirdető feladatának magaslatán áll s híveinek lelki szükségeit kielégíteni minden tehetségével törekszik. A hol a templomi beszéd nem üres, levegőben való vagdalkozás, ide-oda csapongás, tartalmatlan nagyotmondás, hamis pátosszal felfújt handabandázás, szemfényesztő szólamokkal eltakart hitetlenség, hanem igazán lélek ós élet. Salesi Ferencz szerint „a pap tudománya a 8-dik sakramentuma az egyháznak" s ennek a tudományosságnak meg kell nyilatkoznia a szószéken is. Szabad-e azonban visszaélni a hallgatók egyszerű tudásával, szabad-e a szó széki beszédnek olyan komplikált formáit használni, hogy az igehirdető egyszerűen csak az értelmetlen bámulat tárgya s nem a szíveknek meghódítója legyen? Lehetetlen volna-e nagy, felemelő igazságokat, eszméket a nemes egyszerűség formáiban pertraktálni? Bizony nem lehetetlen! Például szolgálhatnak erre azok a templomi beszédek, a melyeket nagy életbölcseség, tudományosság, mély evangéliumi tartalom s a mellett a keresetlenül egyszerű szónoki forma jellemez, a nélkül azonban, hogy ez utóbbi vonás valamit is elvenne értékükből. Prohászka püspök, a római katholikus egyház e nagyiudású fia, bérmakörútján a falusi templomokban tartani szokott beszédeivel nemcsak az intelligens hallgatóságot, de a föld népét is meg tudja ragadni, mert ő nála a nagy gondolatok és igazságok nem keresik okvetlenül a kevesek által érthető csengő-bongó szólamokat. Dr. Szabó Aladár prédikátori működésének nagy hatását is az magyarázza, hogy beszédeiben a gondolatok mélysége és magassága a kifejezés nemes egyszerűségével párosul. Neki nincs szüksége frázisra, szóvirágokra, fullasztó dikcziókra, a melyek csak a gondolatszegénység eltakarására jók. S a mi azután még fontosabb: — őnála a szív teljességéből szól a száj. Minden beszéd egy-egy bizonyságtétel legyen. A legfényesebb elmével is csak „zengő érez és pengő czimbalom" a prédikátor, ha nincs meg lelkében az Istennel való belső életközösségből származó kényszerítő erő, mely szólásra kényszeríti, mely nem engedi, hogy ne szólja azokat, a miket látott és hallott (Apóst, cselek. IV • 20')' a

belső, kényszerítő erő ad az igehirdetés-