Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-07-06 / 27. szám

A világtörténelem megtaníthatta volna már a nemzeteket arra a nagy igazságra, hogy nem elég a népeket fegyverrel leigázni: a lelküket is meg kell hódítani vagy riiég helyesebben : meg kell nyerni. Csaknem két ezredév történelme bizonyítja már Krisztus szavainak mélységes igazságát: ne féljetek azoktól, a kik a testet megölik; a lelket nem ölhetik meg. A nagy hódítók világbirodalmai mind fölbomlottak. Hol van a rómaiaknak, Attilának, Napoleonnak világbirodalma? A szultánok hatalmas birodalma is most töredezik darabokra. Miért? Mert mindnek cserépből volt a lába, mint ama bibliai szörnynek. Mert mind csak a testet igázta le, a lélekről azonban megfeledkezett. Aláhullott és széttört vagy elhomályosult fényű koronák sokasága hirdeti, hogy a lelket kell legyőzni, nem a testet! Fájdalom, a keresztyén nemzetek, sőt maguk Krisztus szolgái is megfeledkeztek erről igen sokszor. Nagyobb szerepet juttattak a testet megölő fegyvereknek, mint a lelkeket megnyerő igazságnak és szeretetnek. Ez az igazság, mint erős vád hangzik a keresztyén világ felé a pogány világ millióinak köréből is. És nagy része van ennek abban, hogy a pogány világnak világosság után vágyódó fiai közül is oly sokan bizalmatlanul fogadják a keresztyénség hírnökeit. S legyünk őszinték : gyakorolhat-e rájuk vonzó erőt a keresztyénség mindaddig, a míg a Péterrel a kardját hüvelyébe tétető Krisztus szolgái közel kétezer év múlva is megáldják a csatába menő ágyúkat, fegyvereket, a míg csak áment tudnak mondani az öldöklő háborúkra?! (2. A kérdés megoldásának egyedül helyes módja.) De megoldhatjuk-e fegyver nélkül a kelet-európai, közelebbről a Balkán-kérdést ? Bármily vakmerőnek látszik is az az állítás, én erősen hiszek az igazságában: az Evangélium csodákat tevő erejével megoldhatjuk. Ha az Evangélium tudott alkotmányt adni a nemzeteknek, ha meg tudta szüntetni a rabszolgaságot, bizonyára meg tudja teremteni a lelkek békességét is a Balkánon. Ha igaz az, „hogy a kálvinizmus mentette meg Európát", úgy kétszeresen igaz, hogy csak az igazi kálvinizmus mentheti meg a Balkán nyugodalmát! Erős a hitem, hogy addig nem lesz igazi béke a Balkánon, a míg az Evangélium nem diadalmaskodik ott egyfelől a mohammedán, másfelől a csupa külsőségekbe merülő görög egyház fölött. (3. Kikre vár a Balkán evangelizálása ?) S itt önkéntelenül előtérbe nyomul az a kérdés: kikre vár a Balkán evangelizálásának nehéz kérdése ? Csak egy feleletet adhatunk: az egész keresztyén világra. A mint a középkor századaiban a keresztyén világ ezrei és ezrei különböző országokból fölkerekedtek, hogy visszafoglalják ázt a földet, melyet Jézus földi életével megszentelt, úgy most is össze kell fognia az egész keresztyén világnak, hogy azokon a földrészeken, a melyeken Pál apostol is megfordult és gyülekezeteket alapított s a melyek valamikor mind Krisztuséi voltak, újra Krisztus legyen a lelkek királya! A félhold helyett a betlehemi csillagnak kell fölragyognia újból a világ nyugalmának kulcsa : Konstantinápoly fölött s annak kell a muzulmánokat is Mekka helyett Betlehembe, Mohammed helyett JKrisztushoz vezérelnie De ezt a nagy változást nem öldöklő fegyverekkel, hanem a lélek fegyvereivel lehet csak kivívnunk. Oda kell vinnünk a török'világ millióit Krisztus lábaihoz, hogy az 0 foglyai legyenek — nem azért, hogy uralkodjék rajtuk, hanem azért, hogy szabadokká tegye őket. (4. Minő szerep vár Magyarországra ?) S itt rátérhetek előadásom voltaképeni tárgyára: t. i. arra, hogy milyen szerep vár ebben a nehéz munkában, Kelet-Európa evangelizálásában Magyarországra, közelebbről a magyar református egyházra, a presbiteriánizmus keleti bástyájára, a kontinens legnagyobb presbiteri egyházára ? [a) A múltban.] Az isteni Gondviselés Magyarországot szemelte ki arra, hogy hosszú századokon át a keleti pogány törzsek: a tatárok, a törökök támadásai ellenében védje Nyugat keresztyénségét. Két századon át testünkkel, vérünk hullásával védtiik Európát a győzedelmes török áradat ellenében. S míg egyik kezünkkel a törökök ellen harczoltunk, a másikkal azokat a csapásokat kellett kivédenünk, a melyeket a bécsi kormány árnyékába húzódó jézsuitizmus mért protestáns egyházainkra s azok révén hazánkra. Istennek légyen hála, ezek a nehéz küzdelmek véget értek s — legalább papiroson — teljes egyenlőségnek örvendenek immár Magyarországon az evangéliumi alapon álló egyházak a többi egyházakkal, így a róm. kath. egyházzal is, a mely törvényeink szerint nem uralkodó vallás ugyan többé, a valóságban azonban még nagyon is sokszor az. Ezekben a többszázados harczokban azonban elvesztettük számbeli túlsúlyunkat. Míg a XVI. század végén, sőt a XVII. század első felében is csaknem az egész ország protestáns volt, úgy hogy a nagy erdélyi fejedelem, Rákóczi György már a görög vallású oláhok evangelizálását is megkezdette, ma a 20 milliónyi lakosságnak csak 1

/5

része: 4 millió protestáns és ebből 2V2

millió református. Isten különös csodája az is, hogy a míg az ugyanazon elnyomatást szenvedő cseh protestántizmusból alig maradt valami, Magyarországon ma is 4 millió protestáns van. [b) A jövőben.] Százados sebeinket az utóbbi csöndesebb évtizedek alatt kötözgetni, gyógyítgatni kezdtük. De még be se hegedtek egészen a sebek, máris új föladat előtt állunk. A nagy magyar szabadsághősnek, Kossuth Lajosnak a fiától hallottam egyszey, hogy a hazáért nemcsak meghalni, de élni ós dolgozni is kell tudni! Másik hazánkról, Isten országáról is elmondhatjuk ezt a megváltozott viszonyok közepette. Apáinknak valamikor meg kellett halniok Krisztus országáért s az Evangéliumért, míg mi nékünk élnünk és dolgoznunk kell érte! Valamikor testünkkel védtük Nyugat keresztyénségét a Kelet pogánysága ellen s ma mi ránk vár első sorban az a nehéz föladat, hogy fáradságot nem ismerő, kitartó munkánk Kelet-Európa pogányai és nem