Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-01-19 / 3. szám

csizmája jellemzi, de már a feleség úrnőnek, a leány kisasszonynak akar mutatkozni. És mit szóljunk a lateiner pályára szorult középosztálybeli családokról s kivált az azokhoz tartozó nőkről?! A pénz az másfelé vándorolt, de a pénzkirályok asszonyait utánozza a hivatalnok, az ügyvéd, az orvos, a mérnök felesége és leánya, ha mindjárt a konyhán kell is megtakarítani a prémet, vagy a tollas kalapot, szóval a divatot. Ezért nem látjuk azután a legrégibb kálvinista családokat evangéliumi egyesületekben s templomban, — hja, mert a szép kalapot ezeken a helyeken nem igen lehet mutogatni. No meg aztán a színház, s főleg a premier, a zsúr, társadalmi kötelezettség stb. mind fontos ok, hogy ezekről a helyekről elmaradjon a nő és az ő révén a férfi. Persze a férj, az apa hasonló kibúvókat keres, mert hiszen a proletárságot takarni kell — a maga mutogatásával; és ez fontosabb, mint a lélek vallásos érzésének ápolása. No de a fényűzésről akartam írni! igen, arról jutott eszembe, hogy egy huszárezredes megtiltotta az önkénteseknek, hogy kocsin járjanak. Persze a fiatal óriások ezt úgy képzelik, hogy ez a személyes szabadság megsértése és gyámkodás. De hálairatot küldhet minden sziilő az ilyen parancsnoknak és küldhetne minden felebbvalónak, a ki ilyen merészségre merne vetemedni. A ki fogatot, automobilt tarthat, azt szeretjük utánozni s ezért helyes volt az ezredes úr napiparancsa, mert az önkéntesség és az egyetemi polgárság nem jogosít fel senkit arra, hogy fiakkerrel igyekezzék az arisztokraták és pénzmágnások magánfogatait utánozni, a kiknek az ilyenféle mulatságra telik, de a középosztálybelinek nem telik. Nálunk azonban mindenki arisztokrata, csak a külföldön érzi, hogy nem lehet az. Mihelyt a határon belép a magyar, valami csodálatos érzés fogja el a külföldön nagyon szerényen viselkedőt is s rosszul érzi magát, hogy nem utazhatik I. osztályon, pedig a határig igen jól utazott Ill.-on. Tudja Isten, a levegő hozza magával. Hát hiszen forrásban van a mi társadalmunk és lassankint kialakul a helyes életnézet; én csak egy kis tükröt akartam mutatni arról, hogy micsoda tor zalakot mutat az úrhatnámság, az ezzel járó fényűzés és divat: társadalmi bajainknak egyik föoka. Az újévben hát szokjuk meg a körülmények által amúgy is ránk oktrojált összébb húzódást s majd ha egy kicsit, fel is lélegezhetünk és jobb gazdasági viszonyok állnak be, talán megszokjuk azt, hogy kevesebből is meg lehet élni. Igen, egy pár keztyűvel kevesebb egy évben, egy tollal kevesebb a kalapon, finom szivarok helyett olcsóbb is megteszi s ha még egy-két színházról, klubvacsoráról, egyszer-másszor kocsiról s efféle felesleges kiadásról lemondunk (nem említve a kártyát és lóversenyt), majd több altruisztikus érzés kél fel bennünk s telik erre is, arra is adni valamit, protestáns lapot járatni, evangéliumi egyesületeket támogatni, ezekbe és a templomba is el-eljárogatni. Egy gondolkozó asszony így írt hozzám e napokban : „Gyengék vagyunk, mert nein kellene az életet úgy felfogni, a mint azt az általános világnézet belénk oltotta. Valósággal impregnálva van lényünk attól az elvtől, hogy őrülten törjük magunkat, hogy kényelmes, szép. életet éljünk. Mert ez a főczél ma: szépen, komforttal, élvezetesen élni. Még mi is hiszünk és remélünk, de a szenvedés nincs Ínyünkre, csak a jót akarjuk élvezni. Sokkal boldogabbak lehetnek azok, a kik egy jobb hazában remélnek boldogságot találni!" Igen, a ki e felett töpreng, s a kik e felett esetleg majd töprengeni fognak, máris jó úton vannak. Kálvinista. KÜLFÖLD. Geníi levél. Nem rég álltunk egy sírnál. Mélyen meghatva, zokogva . . . Claparéde Sándornét temettük ... A tompán dübörgő hantok nemcsak enyészetet, elmúlást hirdettek. hanem az igaz élet, a hit örök jutalmáról, életről beszéltek nékünk . . . Emlékezetünkben is élni fog . . . Nem felejthetjük el azt, a mit értünk idegenbe szakadt magyar diákokért — minden Genfbe vetődött magyarért — de mehetünk jóval messzebb, a mit az egész magyar protestantizmusért tett ... Az Úr adta őt nekünk, legyen áldott szent neve . . . Ott, a sírnál mély fájdalommal láttuk, hogy a férj egyedül maradt . . . Claparéde Sándort mindenki tiszteli, becsüli. Széleskörű rokonsága itt nagy szeretettel veszi körül és mégis nagyon egyedül maradt. „Au revoir, ma chére, á bientőt!" olvastuk a ravatalra helyezett nagy fehér koszorú leomló szalagjain . . . Igen, ő most a viszontlátásnak él ... De ne, higyje senki, hogy magatartása a tétlen fájdalom, sőt életének sója most valóban a munka . . . Sohasem felejthetem el azt a könnyeket fakasztó jelenetet, mikor Claparéde Sándor bennünket „Patronage"-bizottságunknak a tanév elején bemutatott s megnyitó beszédében feleségéről emlékezett meg. Most is fülembe csengnek szavai: „Az, a ki önöket itt legjobban szerette, nincs többé, de szelleme, szeretete itt maradt. Én az ő szellemében fogok tovább munkálkodni önökért és a magyarokért". Tudjátok-e Genfbe készülő magyar diák testvéreim, mit jelent e néhány szó számotokra? Az idegenek szörnyű özöne miatt elzárkózott genfi családok derűs, mosolygó tűzhelyei megnyílnak előttetek, itt tartózkodástokat majd sok-sok gyengéd szív jóleső gondoskodása ragyogja be . . . Claparéde Sándor a „felesége szellemében" dolgozik a magyarokért . . . Érdeklődést, szeretetet jelent ez minden iránt, a mi magyar. Most. a mikor érdekeink nagyon is Ausztriához fűznek, a jogosan ausztria-ellenes kis Svájczban a magyar érdekek védelmezéséliez — mondhatnám — merészség kell . . . Claparéde Sándor ezt megteszi, de jóval többet is tesz ennél ... A gyülekezetek úgynevezett „maison paroissiale"-áriak nagytermében ve-