Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-01-05 / 1. szám

Jól tudom, hogy a magyar református egyház, mely mindenkor a haladás zászlóvivője volt a múltban, most is hivatásának magaslatán áll, a változott viszonyo­kat felismerte, megértette a kor hívó szózatát s mint mindenkor, úgy most is, épen a nevelés terén nem utánzó, hanem útmutató akar lenni. A református egyháztól tanulták el a többi fele­kezetek, hogy a leghatalmasabb fegyver a kiművelt lélek, a tudományos agyvelő. Tőlünk tanulták el, hogy az iskola melegágya nemcsak a tudományoknak és is­mereteknek, hanem egyúttal bölcsője a vallásukért ra­jongó, érte áldozni tudó, igazi vallásos embereknek is. A református egyház megértette a kor szavát: tudományt a népnek, tudományt a nőknek. Nem kell nekem itt e helyen hangoztatnom, hisz mindnyájan tud­juk, hogy a művelt nő sokkal hasznosabb tagja a tár­sadalomnak, hazának, egyháznak, mint a műveletlen. Nem kell figyelmüket és jóindulatukat e kérdés irányá­ban felhívnom, mert ez anélkül is meg van. E gyűlés, e díszes társaság bizonyítja azt. Meg vagyunk győződve mindannyian a haladás, az újítás, a reform szükségességéről. Nem is arról akarunk most eszmecserét folytatni, hanem teendőinket akarjuk tisztán látni. Azt akarjuk épen tudni, hol történt mulasz­tás, hol kell erélyesen, haladékot nem tűrő lelkesedés­sel és energiával akczióba lépnünk, hogy egyházunk tradicziójához hívek maradhassunk, hogy a szellemi fel­sőbbséget, melyet mindig kezünkben tartottunk, a jövő­ben is megtarthassuk, hogy a kor igényeinek megfelel­jünk, nehogy az élet vásárában, hol az erősebb a győ­zelmes fél, másodrangú szerepre legyünk kárhoztatva, nehogy a vezérpálczát valaki kezünkből kiragadhassa. Ezt akarjuk mi itt megvitatni, megbeszélni. Jól tudom, merül fel nézeteltérés, de csak a módozatokat illetőleg. Csak a hogyan és miként kérdésénél oszolha­tik meg a véleményünk, de a lényegre vonatkozólag egyetértünk: emelni, fokozni akarjuk nőnevelő intéze­teinket, hisz jók voltak azok a maguk idejében. Mindig olyanok voltak, milyent az illető kor igénye megkívánt. A jelenkor változott, finomodott ízléssel, hatványozott igénnyel lép fel a jelenkor gyermekeivel szemben e téren is. Azt akarjuk hát látni, mi a teendőnk, hogy ezeknek a fokozott igényeknek épúgy meg tudjunk a jelenben és jövőben felelni, mint a mennyire meg tudtunk felelni a múltban. Nem áltatom magam azzal a gondolattal, hogy egymagam kielégítő feleletet tudok adni e nehéz kér­désre. De ha fel tudtam hívni mélyen tisztelt hallgatóim figyelmét a teendőkre, melyek a czélhoz egy lépéssel közelebb visznek, ha egy téglát sikerült hordanom amaz épülethez, mely a fokozott, református nőnevelés, akkor czélomat elértem. Nem a szívekhez akarok szólani, hisz ezek a helyes irányok befogadására amúgy is alkalmas állapotban vannak, hanem az észhez kívánom intézni igénytelen szavaimat. Lássuk először, mi a czél, mit akarunk elérni, az­után mik az eszközök, melyek a czél eléréséhez vezet­nek, mik a teendők, melyek azok az útak. melyeken haladnunk kell. Czélunk : egészséges, erős, hazafiasan vallásos szí­nezettel bíró, művelt, tanult református nőket nevelni, kik az élet forgatagában megállják helyüket. Kimívelt lelkű nőket nevelni, kik azon a helyen, hová őket az Isten rendelte, betöltik hivatásukat. A jelenkor nemcsak műveltséget akar adni asszonyainak, de a családok mé­lyen érezik a nők eddigi viszás helyzetét, mely őket eddig csak a család keretén belül való érvényesülésre tette képesekké, de arra nem gondolt, mi lesz leányaik­ból, ha az a támasz, melyet a család szentsége s annak falai nyújtottak, leomlik, ha a sors könyörtelen keze odadobja őket támasz nélkül a nagy világba, ha magukra maradnak, ha az apa, a férj kidőlnek mellőlük. Fegyvereket akarunk a nő kezébe adni, a mikkel megharczolhassa a legnemesebb harczot, az élet harczát, a nélkül, hogy elbukjék, a nélkül, hogy le kelljen mon­dania a finomabb élet minden tartozékáról. Kimondhatjuk habozás nélkül, kenyeret akarunk leányaink kezébe adni, képesekké akarjuk tenni őket arra, hogy a maguk lábán is meg tudjanak élni, olyanokká akarjuk őket nevelni, a kiknek erősebb testében az eddiginél erősebb lélek lakjék; erőt, energiát, önbizal­mat akarunk beléjük önteni, öntudatos emberi életre akarjuk őket nevelni egyházuknak, hazájuknak, család­juknak és maguknak erős támaszaivá. Hogyan képzeljük ennek az elérését? Nem állunk útmutatás, példa nélkül. A külföld minden haladni vágyó nemzete a lefolyt század alatt tudatára ébredt e kötelességének s épen a polgári osz­tály volt az, mely legelőbb értette meg ennek szüksé­gét. Különösen azon államok, melyekben a protestáns szellem felszabadította béklyóitól a gondolkozást. A pro­testáns germán államok előbb és sikeresebben fogtak e kérdés megoldásához, mint a róni. kath. román államok. Észak-Amerika a nőnevelés bölcsője. Bár a XIX. század elejéig a közép és felső oktatás zárva van előt­tük, de a 3 /4 század alatt nemlik inferioritásának vád­ját legyőzik, úgy hogy ma a tanerők 70°/<ra n ő, s így a világ legszabadabb polgárainak zömét nők nevelik. Az elemi oktatás 80—90°/ 0 -a; a középoktatás 54%~a > sőt a felső oktatás 17%_ a női kézben van. Németországban, Angliában, Ausztriában, sőt Szer­biában és Romániában is a nők igen nagy tért hódítot­tak tevékenységüknek. Németországban, hol a felnőtt, 18 éven felüli nők felének a családi élet nem jutott osztályrészül, 97a millió az önálló keresettel bíró nők száma. Az angol nők tudományos működésük mellett igen fontos társadalmi szerepet is visznek, melynek leg­szebb czélja az alkohol elleni küzdelem s a vallásos élet mélyítése. E külföldi államokban a társadalom min­den rétegében találunk nőket: tanárokat, orvosokat, jogászokat stb.; az egyetemi mag. és ny. r. tanárok száma Amerikában körülbelül 1000. Hazánkban a nőnevelés ügye nem állott rosszab-

Next

/
Oldalképek
Tartalom