Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-06-01 / 22. szám

hogy istenileg jó, igaz, fenséges és örök. A jó diadala a rossz, az igaz győzelme a hamis, a fenséges uralma az alantas, az örökkévaló fölénye a mulandó felett: ez a Gamáliel törtónetbölcselete ós erkölcsi világnézete — talán akarata ellenére is. 0 a zsidóságot tartotta isteninek, a keresztyének a keresztyénséget. A világitélő világtörténelem és mi azt mondjuk, hogy a keresztyénség volt az emberibb és egyszersmind az istenibb is. Azért lett a világ legfőbb és leghatalmasabb vallása. Ne feledjük el azonban, hogy ez a filozófia nem önelégült passzivitásba akar mámorosítani, hanem heroikus aktivitásra lelkesít első sorban azért a református keresztyénségért, mely az ismert mondás szerint a heroizmus és az aktivitás vallása. Vigyázzunk, hogy ez a filozófia ne ítéletünk legyen, hanem — életünk ! V. J. Az elengedhetlen segítségek. Felejthetlen szép nap emléke újul fel lelkemben, a melyet Doumergue-gel, a montaubani theol. fakultás tanárával töltöttem, kalauzolva őt szép fővárosunkban. 0 a rólunk írt könyvben is bizonyságot tett élénk megfigyelő képességéről. Itt a sok látnivaló között legjobban megragadta figyelmét a budai oldal. Ott álltunk a várpalota kertjében és gyönyörködtünk a nagyszerű panorámában. Merengésünk közben vidám gyermekkaczaj hangjai hatoltak fel hozzánk az alattunk lévő terraszról. Iskolás lánykák voltak ott apácza-tanítónőikkel, ezek játszottak ott víg danározással. A nagy professzor látható érdeklődéssel figyelte őket s aztán odafordulva hozzám, mondta el hangosan gondolatát: Voilá une des grandes forces du catholicisme ! Valóban lépten-nyomon találkozunk ezzel az erővel. Itt Budapesten az elmúlt „Űrnapján" is ott vonult el előttem a nagy leánygyermeksereg az apáczákkal. Vagy egy más kép: lépjünk be itt Budapesten a klinikákba vagy városi kórházakba, ott sürögnek-forognak az apáczák. Menjünk oda a szerencsétlen élőhalottak nagy házába, ott is találkozunk velük. Voltam egy nagy vidéki városban, megálltam egy hatalmas nagy épület előtt, s ím, szíves vezetőm tudakozódó kérdésemre adja a felvilágosítást : az Orsolya-szűzek zárdája, van benne a kisdedóvótól fel egészen a nőtanitóképezdéig mindenféle fokozatú iskola a lányok számára. Mondhatjuk, hogy így meg amúgy, nekünk nem tetszik az apácza-intézmény, kifogásunk van dogmatikai alapja, külső megjelenése, munkájának jellege, czélja stb. ellen: vitatkozhatunk theoriában ilyen kérdések felől, de a szegény szenvedő, bármilyen vallású legyen, nem nagyon hajlandó ilyen kérdések feletti vitatkozásra akkor, a midőn érezi lioriilokán azt a gyengéd kezet, a mely a veriték törölgetésében el nem fárad és munkáját végezve, nem nyújtja feléje borravalóért. Azt hiszem, mindenki, a ki e néhány sort elolvasásra méltatja, önkéntelenül is úgy ad kifejezést gondolatának és tapasztalatának, mint azt Doumergue tanár tette: íme, egy ama nagy erők közül, a melylyel a katholiczizmus az előttünk oly képtelennek tetsző dogmás rendszere daczára is megragadja és fogva tartja a lelkeket. Úton-útfélen hallunk a katholiczizmus újjászületéséről és pedig különösen a germán és angolvérű nemzetek körében, valamint nálunk is. Látjuk és tapasztaljuk, hogy míg mi' sokat vitatkozunk a belmisszió felett, könyveket írunk róla, addig odaát minden téren ugyancsak nagy erővel folyik a munka. Ott nem hiányzanak a segítségek. Mondjuk, ott van pénz. Igaz, ez is kell hozzá. De ezen kívül és felül más is kell. Az, a mit pénzen megvenni, a legszebben megírt könyv útján megtanulni és §§-kal megalkotni nem lehet. Kellenek szívek és lelkek, telve ama „szorongató szeretet" erejével és sugárzó melegével. Nekünk is munkásokra, „segítségek"-re, diakónusokra és, egyelőre legalább, még inkább diakonisszákra van szükségünk. Nem szeretném, ha félreértetném. Nálunk még sok előítélet van a diakonissza-intézménnyel szemben. Felvilágosító iratok, előadások, a már meglévő eredmények daczára, sokan bizalmatlanul tekintenek a „kálvinista apáczák "-ra. „Majmolást" látnak ebben. De mi sokszor nagyon következetlenek vagyunk. Tekintsünk csak ebben a dologban is Kálvin példájára. Mi volt az ő nagy vezérelve az egyház reformálása körül? Az, hogy az egyháznak éreztetnie kell az emberekkel, hogy él; ennek az életnek két fő megnyilvánulása van: az igehirdetés és a könyörülő szeretet gyakorlása. Reámutatott arra, hogy az egyháznak mindjárt kezdetben, már a pünkösti korszak idején voltak mindkét nagy, elengedhetlen, egymást kiegészítő munkára Isten által rendelt szervei. Voltak apostolok, próféták, evangélisták, de voltak, a kik vették a segítségnek és gyógyításnak ajándékait. Kálvin ezen, itt tovább nem fejtegethető világos, egyszerű íráson alapuló elv szerint rendezte be a genfi egyház életét, az ő példáját követték azok az egyházak is, a melyeknek körében a kálvini vagy jobban mondva újszövetségi elvek a maguk lehető tisztaságában megvalósulhattak. Tudjuk, hogy az egyháznak ily értelemben való reformácziója, a német protestantizmus körében a mult század negyedik évtizedében indult meg teljes erővel. Minálunk pedig most napjainkban van folyamatban. Most érezzük, hogy az egyház élete nem teljes, hiányzik belőle valami olyan, a mi régen megvolt, aztán kiesett vagy eltorzult és a mit mi a százados nagy küzdelmek és sajátos viszonyaink között még nem valósíthattunk meg. Mert, nemde, úgy volt már eleitől fogva, hogy sokan csak akkor fordultak oda a megváltó Szeretet felé, midőn nemcsak a lélek, hanem a test útján is érezték és megtapasztalták a Krisztus egyházának megsegítő erejét. Hiszen a Megváltó nemcsak arra mutatott, hogy a szegényeknek hirdettetik az evangélium, hanem arra is, még pedig első sorban, hogy a sánták járnak és a vakoknak szemeik megnyittatnak. És ha ez így volt akkor, mennyivel inkább így van ma, a reálitások után törekvő és csak ilyenekben hinni akaró korunkban. Felhangzik a panasz, hogy prédikálásunk kiáltó szó a pusztában.