Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-18 / 20. szám

ország nem olyan gazdag, hogy 30 évi szolgálat után erőteljes férfiakat teljes fizetéssel nyugdíjba küldjön, talán ép oly joggal mondhatjuk, hogy nem is olyan sze­gény, hogy kulturális életének legfőbb biztosítékait anyagi érdekekből gyöngítse. Ám ne küldje nyugdíjba a munka­bíró tanárokat, a mint nem küklte eddig sem; de adja meg a módot az iskolának arra, hogy 30 évi hű sáfár­jaiból, ha elgyöngült korukban munkájuk a közügynek már csak kárára volna, tőlük anyagi sérelmük nélkül megválhasson. E nyugdíjtörvényt csak a tanári munka hamis ér­tékelése sugalmazhatta. Hiszen még minden törvény elő­készítése szaktanácskozásokon épül, e törvény tanügyi vonatkozásaira nézve nem hallgattak meg semmiféle szaktestületet sem, nem még az országos közoktatási tanácsot sem s tisztán a kormányközegek bölcsesége érvényesült benne, pedig egy százados jogszokás meg­semmisítése talán több körültekintést kívánt volna. Dóczi Imre. KRÓNIKA. Májusi Miatyánk. Ezzel a czímmel írt egy költeményt a Nyugat egyik áprilisi számába Szombati-Szabó István, a kit versei után eddig ugyan nem igen ismertünk, de annál inkább amaz objektív kritikákkal kapcsolatban, a melyekkel neki si­került egyedül felfedezni azt, hogy a skót társadalmat három szóval lehet röviden jellemezni, t. i.: church, brandy, immorality, a mi magyarul ezt jelenti: egyház, pálinka, erkölcstelenség. Ez a lakonikus jellemzés aztán az ő szá­mára meghozta az immortality-1, vagyis a halhatatlansá­got. A mikor aztán épen lapunk egyik munkatársa, dr. Kováts István felvilágosította őt tévedései felől, szerzőnk kilátásba helyezte, hogy következő czikkeiben a skót egyházi élet árnyoldalai után be fogja mutatni azokat a fényes oldalakat is, a melyek lelkét Skócziában meg­ragadták, sőt őt magát — mint mondja — imádkozni megtanították. Ezek a czikkek azonban még eddig nem jelentek meg. Hanem kedvelt egyházi költőnk e he­lyett, úgy látszik, a Nyugatban akar számot adni a skót hatásokról, a mikor pl. Májusi Miatyánk cz. hosszú versében szó ós betű szerint a következőképen fohász­kodik : A mi mindennapi csókjainkat add meg minekünk ma És bocsásd meg a mi vétkeinket: sok ezer csókot... Hozsánna Tavasz, mulatós és pelyhes-állú kisisten, Ki ellopsz tőlünk minden lányt egy éjszakára. Üdvözlégy Tavasz-isten, te ravasz ! Üdvözlégy Kamasz-isten, te tavasz ! Ó szörnyű isten: vágy-gyuitogató, Ó kegyes isten: vágy-nyujtogató, Ó szent tavasz, ó május vidám isten, kerítő, Szállingó botor vágyak apja és anyja ma minden. Miknek törvényét, ágyát, születését senkise kérdi. De a vágyaknak szent üzenetjét sorra mindenki megérti. Törvény, parancs, tilalom májusban soha nincsen : Itt a tavasz, a május, a cs^k, az isten, a minden ! S miután Vénusz oltárán a palástos költő még vagy száz buja sorban imígyen áldozott és úgy érezte, hogy „az istenek itt járnak most a földön", a következő him­nikus szárnyalással fejezi be ódáját a „ravasz Kamasz­isten °-hez : Óh tavasz, hozzád könyörgök : szeress, ölelj, takarj be és simulj rám, Mint alvó asszonyok pompás testére melegen a selyeming. Kis mécsedet akaszd ki szívem piros, párázó kapuján ma S küldj valakit ágyamnak és vágyamnak ez éjszakára, Tavasz ! Lehet, hogy az illetőnek más évszakban nem ilyen költemények jutnak eszébe. A „Lelkészegyestilet"-ben is nemrég, természetesen nem ilyen hangulatú verse jelent meg mutatványul a „Halál Parkja" (! ?) c. sajtó alatt levő verskötetéből". Van költői liczenczia. De ez több, mint költői szabadság. Ez szennyes erotika és nem egyéb, mint ama „megoldott saruk" helyett sáros csizmával való be­tolakodás a költészet szentélyébe. Még egy nem épen prűdnek nevezhető élczlap is szóvá tette e merényletet, mondván, hogy ez késleltette a tavasz jövetelét. És ha ezt valami közönséges borzas fejű „nyugatos" titán teszi, nem szólhatunk ellene semmit; de a mikor ref. papi ember ír ilyen buja pogánySággal, ez ellen fel kell emelnünk til­takozó szavunkat. Mert épen a lirai költészet az, a hol az írót nem lehet és nem szabad külön választani a versei­től. Nem lehet azt mondani, hogy ezt a pantheista ero­tikus költeményt az író írja, a szószéken pedig a sze­mélyes Istenhez a pap fohászkodik. Nincs kettős élet, kettős morál a ref. pap életében. Hanem vagy — vagy. Vagy az egyik hazugság vagy a másik. És nemde különös és kissé nyugtalanító is, hogy ez a „költő-pap" élvezi a konvent 2000 koronás skócziai ösztöndíját, hogy ennek segítségével „tanulmányozza a skót egyházi életet (?) és a mi még furcsább, képviseli nagy grandezzával nem is a magyar diákságot, hanem a „vallástörténeti megfigyelése­ket folytató okleveles lelkészeket" ! No de ne aggódjunk, ő bizonyára jogosultan tüntet ott azzal, hogy nem a kelet, hanem a nyugat kulturembere és papja. — Való­ban difficile est . . . elegiam non scribere! Magasságok felé. A pünkösti ünnepek lelkeket bűvölő ereje fokozó­dott azokban az órákban, melyek alatt az tíjvidéki repülő­verseny résztvevőinek, — a kik valamennyien katonák, — légjárásában (a nyelvtudósok szerint megfelelőbb és ta­láló ez a kifejezés) gyönyörködtünk. Szállt a mi lelkünk hálával a magasságok Urához, a ki hatalmat adott íme az embernek a föld felett való biztos járásra. Ez volt az első alkalom, a mikor magyar közönség megbizonyo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom