Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-05-18 / 20. szám

évben közlelkesedéssel meghozott egyetemi törvény még nem érintette s végrehajtása mind hátrább tolódván, voltaképen a jövő feladatai közé tartozik. Pedig e törvény egyik ref. főiskolánk sorsát is oly mélyen érinti, hogy a jövő alakulás esélyei fenntartó és tanári testületét egyaránt állandó izgalomban tartják. A középiskolai oktatásügy, mely a reformokat legjobban szomjúhozza s mely a társadalom és közélet részéről épen stagnálása miatt állandóan százféle támadásban részesül, szintén változatlan viszonyok között haladt régi kultúrterületén. A tanügyi kormányzat úgyszólván a mindennapi adminisztráczió munkájában merül ki s mindazok az égető reformok, melyeket az előző kormányok már jóformán előkészítettek, mint a kétféle középiskola egyenjogosítása, a minősítési törvény revíziója s ez úton az érettségi vizsgálatok színvonalának emelése, a középiskola szervezete s benne a kor követelte természettudományi és szocziologiai műveltség nagyobb térfoglalása, a kor pedagógiai jelszavát, az egyéni nevelést szolgáló szabadabb mozgás a felsőbb osztályok tanulmányaiban stb.: ma szinte el vannak temetve a tanügyi értekezletek jegyzőkönyveiben s legfeljebb egy-egy nyugtalan lelkű tanár elevenítgeti fel e régi törekvéseket tanügyi folyóiratainkban. Sőt számos régebbi üdvös intézkedés, mely nagy mértékben emelte középiskolai oktatásügyünk színvonalát, mint az államilag rendezett tanári tanulmányutak, melyeknek egy görögországi és olaszországi út egész tanári nemzedékre kiható emléke marad, vagy az országos tornaversenyek, melyek annyi élénkséget hoztak a középiskolai ifjúság életébe, ma szintén a pénzügyi poKtikába fulladtak. De ha közoktatásunkat megtermékenyítő eszmékben meddő maradt is hivatalos tanügyünk, annál nagyobb elismeréssel kell megemlékeznünk tanügyi kormányzatunk köznevelési irányzatáról. Ama sokszor hangoztatott vád a középiskola ellen, hogy kevésbbé nevel, mint tanit, fokozva a közélet erkölcsi lazulásának szomorú jelenségeiből, nemcsak a pedagógusokat bírta mélyebb eszmélkedésre, a mi a morálpedagógiai kongresszusokban jut kifejezésre, hanem a tanügyi kormány figyelmét is erősebben ráterelte a nevelő intézetekre. Mert bár minden tanítás egyúttal nevelés is, a mennyiben cselekvésünk rugójává a belátást teszi, de a nevelés etikai oldala, az erkölcsi nevelés, mint az államélet fundamentuma, elsőrangú állami érdeket képvisel. Ily nevelő intézet természetesen csak a pedagógiai vezetés alatt álló, jól berendezett internátus lehet s a magyar állam sohasem áldozott annyit középiskolai internátusokra, mint napjainkban. Korunk szocziális viszonyai között, midőn a családi kör sem mindig meleg fészke többé az erkölcsi nevelésnek s midőn az anyagi érdekek után törő szülők is szívesen szabadulnak a nevelés gondjaitól s örömest ruházzák a hivatott pedagógusra, a modern internátus kétségenkívül nagy hivatást teljesít s gondozójuk a kor üterére tapintott. Van azonban a lefolyt évnek a középiskolára nézve más, szomorúan nagy jelentőségű eseménye is, mely a magyar középiskolai oktatásügy színvonalára könnyen végzetessé válhatik: az 1912. évi LXY. t.-czikknek, a nyugdíjtörvénynek a középiskolai tanárokra vonatkozó része s a köteles tanári szolgálati időnek 30 évről 35-re emelése. Sokat írtak és még többet beszéltek már tanári körökben a törvény hatásáról, mely az előkészület stádiumaival majdnem egy év óta tartja lázas izgatottságban a magyar tanárságot s a törvény czélozta nyugalom helyett a legnagyobb nyugtalanságot támasztotta a tanárság lelkében. Nem akarom ismételni azokat a méltó kifakadásokat, melyeket egy százados jogtól való megfosztás keserűsége csalt a panaszos ajkakra, nem akarok a méltatlankodás érzésének ismételt kifejezést adni a felett, hogy míg az állam minden egyetemi képzettségű tisztviselőnek leszállítja szolgálati idejét, egyedül a tanárság szolgálati éveit látja szükségesnek fölemelni; de a nemzeti közoktatás és köznevelés érdekéből tekintve a dolgot, lehetetlen egy pár észrevétel nélkül átsíklánom e törvény jelentősége felett. Elismerem áldásos voltát az ország tisztviselői karára s közöttük a tanárságra is, az előbbi nyugdíjtörvénnyel szemben főleg az özvegyek és árvák ellátására nézve nagy haladást jelent s humánus rendelkezései az európai hasonló törvények közt is elsőrangú színvonalra helyezik, de a középiskola fejlődésére nézve a legsúlyosabb aggodalomra szolgáltat okot. Nem a tanár érdekeit védem, hanem az iskoláéit, mert a tanári lélek lángja eléghet a nevelés idegromboló munkájában, mint a hogy a katona elvérzik a harcz tüzében, de az iskolának virulnia kell, hogy a nemzeti kulturának gyümölcsöt érleljen. És én, a kinek pár száz tanár működését kell figyelemmel kísérnem, a ki látom, hogy 30 évi szolgálat körül mily rohamosan roppan össze épen a legjobb tanár szervezete, mily gyorsan következik be az éberség, elevenség, fegyelmező képesség és az összes energia fogyatkozása, épen az iskola érdekeit látom veszélyeztetve e törvény által. Ha a tanár veszít szellemi rugékonyságából, a mellyel most a gyermek eszmekörébe képes leszállani s már a másik órán a felnőtt ifjú lelki világához tud alkalmazkodni; ha fogékonysága gyöngül az újabb módszertani elvek iránt, melyekkel a fejlődő pedagógia a tanítás munkáját igyekszik megkönnyíteni és megtermékenyíteni — pedig az öreg ember már csak a megszokott sablon jól kitaposott útján halad— ; ha energiája fogytán nevelő és fegyelmező eljárásával nem tud uralkodni az ifjúság szenvedélyei felett — pedig az öreg tanár hányszor válik a pajzán ifjúság tréfáinak tárgyává —, akkor az ő kénytelen szolgálatából nem sok áldás hárul az iskolára. A kiégett lélek hamvától nem gyulád lángra az ifjúság lelke s az energiájukat vesztett, meggyöngült tanárok alkalmazásából okvetetlenül közoktatásügyünk dekadencziájának kell bekövetkeznie. E törvény tehát ellentétben áll nemzeti kulturánk érdekeivel. A közműveltség alapja a jó iskola s ennek biztosítékait gyöngíti meg a nyugdíjtörvény hatása. És ha azt mondják, hogy Magyar-