Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-01-12 / 2. szám
1912. évi 15—17. számában és Stephan H., Lipsius dogmatikájának újabbi kiadója a „Theol. Rundschau" júliusi és novemberi füzetében. Egyik erőssége az is, hogy szabadabb a bibliai theol. és dogmatörténeti tananyaggal szemben, mint nagyszámú elődjei. De találóan jegyezte meg a kritika, hogy gondolatainak eredetisége és teljessége ártalmára vannak a mű rendszerességének. Nemcsak vallásossága, hanem gondolkozása is inkább eredetinek és gazdagnak, mintsem szigorúnak és élesnek mondható, a mi különösen a bibliához való viszonyából tűnik ki. Itt főleg Káhler és Cremer volt rá befolyással, de sokat tanult Ritschltől, Herrmanntól és Köstlintől is. Szerző pozitiv és mégis szabadabb álláspontjára jellemző a hitvallásokhoz való viszonya is. Nagyra becsüli „a hitvallást, mint nemcsak a küzdelem jelét és formuláját, hanem mint vallásos cselekvőséget és az ima mellékágát is", de azért elveti annak „Uberspannungen und Erniattungen"-jeit. Elítéli r a vallásos ismeret túlzásait", küzd „az egyháznak iskolává való átváltozása" ellen s nem kíván „a kényszerből a dogmatikai egység javára". Az élő hit tevékeny élete az ő ideálja. A hit legyen, mint Luthernél „ein lebendig, gescháftig, máchtig, thatig Ding", miáltal vallásos színt, ízt és jelleget kölcsönöz az egyházpolitikailag értelmezhető hitvallásfogalomnak. Védelmébe veszi a reformátori hitvallást, mely szerinte a kegyelemből való megigazulás s nem a bűnözés vágyából, a hitből ós nem a hitetlenségből s a Krisztus iránti engedelmességből és nem önző forradalmi engedetlenségből fakadt. Ép azért „hitnózeteinket bíráljuk és selejtezzük ki egyházunkból azt, a mi gondolatrendszerében szűknek és homályosnak, gyakorlatáben pedig restnek és ártalmasnak bizonyul". A hit dogmatikus kifejtéséért való küzdelem ép olyan komoly, mint a keresztyén élet gyakorlataiban való forgolódás. Vallásos ismeretanyagunk fejlesztésében folyton nőnünk és gyarapodnunk kell. Az ismeret egysége nem feltétele, hanem czélja keresztyén közösségi életfeladatainknak. Hitvalláshűségünknek is az aktivitás az állandó vezérgondolata. Az a körülmény, hogy Schlatter theol.- és nem anthropoczentrikus alapon építette föl dogmatikáját s az egész dogmatikát „istenismeret"-nek, tehát theológiának definálja, bizonyos tekintetben a tárgyi és módszeres felfogás összezavarására, tehát „természetes theológiára" s így végső elemzésében raczionálizmusra vezetett a dogmatikában, a mi abban is kifejezésre jutott, hogy művében a keresztyénség a világi élet ágyába van fektetve, sőt szerzőnk szerint „a Jézus gyülekezete előtt és mellett is van istentudat és erkölcsiség". Ez is mutatja, hogy nála a tárgyi gazdagság nem egyenlő fokon áll a rendszeres feldolgozással. A ki azonban dogmatikai gondolkozásának gazdagodását, vallásos hitének mélyítését és igehirdetésének eredményes voltát keresi, az csak forgassa szorgalmasan szerző művét, főleg annak felette gazdag anthropológiai és szoteriológiai fejezetét. A vallásos és dogmatikai fejtegetéseknek valóságos tárházával van itt dolgunk. Példa rá Wernle tanárnak minden tekintetben elismerő kritikája a Chr. W. hasábjain s azt igazolja, hogy a pozitiv irányú dogmatikában is megnyíltak a valódi keresztyénség kiapadhatatlan forrásai a hitet és ismeretet kutatók számára. Ez alapon melegen ajánljuk e minden ízében eredeti nyomokon haladó és vallást és rendszeres hitismeretet fejlesztő dogmatikát olvasóink szíves figyelmébe. Sokat tanultunk belőle s még többet épültünk rajta. Érdekesek és tanulságosak a dogmatikájának bírálatáról szóló „levelei" is. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. BELFÖLD. Csendes jegyzetek. Újságolvasás. Tetszik tudni mi az újságolvasás falun? Narkotikum Egyszerű viszonyaink elfelejtődnek. Köznapi dolgaink háttérbe szorulnak. Alábbhágy a vágy a lüktető városi élet után. Dühöngés a politika fölött, bosszankodás a háború és borzongás a gyilkosságok miatt. . . mind-mind egy elfojtott morgásba olvad A morgás pedig . . . szégyen ide, szégyen oda . . . csendes, elégedett, jóízű, kálvinistás korálmértékű ... horkolásba! Már püspök urunk megírta egyhelyütt, mesteri tollal festette meg a délutáni álom nyomában kullogó gyilkos kedélyt, mogorva világnézletet. Hová menjen az ember ilyen dúló-fúló kedvében? Hová menjen az a pap, a ki iskolaszéki elnök is ? Persze! Hogy az iskolába. Visszük az újságot is. Nem tudja az ember, mire jó az! Lám, milyen kecsesen el lehet vele takarni az önkéntelen, fásult ásítást. Aztán meg nem érzi olyan „gyalogul" magát az ember, ha lobogtathat valamit a kezében, soksok ezer betűt! „A betű megöl! . . Hopp! Próbáljuk ki ezen a szegény tanítón, a munkáján! No! Te kis fürgeszemű fiú! Első osztályos vagy. Hogy hívnak? Fa .János! Olvass hát ebből az újságból! . . . No, most mi lesz! Az lett 1912-ben karácsony előtt tíz nappal, hogy a kis Fa János ujjacskái belefúródtak az újságba és a fiú módosan lélekzetet vett és fújta a fogytáig . . .! „. . . Akülpolitikaiégboltozatmégmindigelógsötétnekmondhatódaczáraazoroszkormányismételtbékéshangú ..." Elámultunk! Mi ez ? Nem csalás ez ? Ismétlő ez a fiú ? Felsőbb osztályos ? Potemkinfal ? . . . Nem! Közönséges hat éves gyermek. Csakhogy karácsonyra folyékonyan olvas. Mi ennek a csodának a titka ? A fonomimika! Istenein! Micsoda tüneményes módszer ez a sirva-olvasáshoz! Hej! Mekkora előny. Idő, tüdő, méreg, harag s mogyorófa, spanyolnád megtakarítás. No, tanító úr! Hálát adhat a képezde tanárainak, hogy erre megtanították! A mi ezután következik, azt öröm is, meg fájdalom is leírni. Öröm. Mert tanítóink kikerülve az életbe is tanulnak, haladnak! Fájdalom. Meit kisül, hogy a legtöbb képezdében egy