Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-04-06 / 14. szám

Pap czímű folyóiratokban több eredeti és átdolgozott egyházi beszéde és imája jelent meg. Kéziratban : az 1864. évi Protestáns Naptár számára készített, de az akkori sajtóbiróság által betiltott: Északamerika vallásfelekezetei czímű, továbbá a Hellén régiségek czímű, a M. Tud. Akadémia 1869. évi pályatételére szánt pályamű. Yan ezenkívül még ugyancsak kéziratban néhány száz egyházi beszéde s liturgiái dolgozata. Az elhunyt családi életét illetőleg megemlítem, hogy az 1862-ik évben nősült először, elvevén Boldizsár Imre sepsei lelkész és alsóbaranyai egyházmegyei esperes leányát Krisztinát. E házasságából kilencz gyermeke született, kik közül heten kiskorukban, egy (mint Szűcs Sándor harkányi lelkész neje egyévi házasság után) felnőtt korban haltak el. E házasságból csupán Zoltán nevű fia él, jelenleg vörösmarti (alsóbaranyai egyházmegye) lelkész. Első neje halála után második házasságra lépett elhalt neje testvérével: Boldizsár Juliskával az 1878-ik évben. Ezen házasságból született két gyermeke kiskorában elhalt, három pedig él: Iza, ifj. Arany Károly felsőiregi községi főjegyző neje, Ilonka, Szabó Bálint hetesi lelkész neje és Mihály, ki miszlai (külsősomogyi egyházmegye) lelkész. Szép élet volt a Fábián Mihályé úgy általános emberi, mint családi, egyházi és egyéb téren végzett dolgeit tekintve. Mint ember, általában véve talán kissé zárkózott kedélyűnek tünt fel (különösen idősebb korában), de azok, kiket szívéhez közel eresztett s szeretetébe fogadottt láthatták es érezhették szeretetreméltóságát s szívélyességét. Mint családapa, szívesen megtett mindent az övéiért, hogy megadja nékik azt, a mit a jól gondoskodni kész szeretet megadhat. Életben maradt gyermekein meglátszik, hogy a jó apa őket az Isten félelmére s szép emberi erényekre nevelte. A teljes korig felnevelvén Őket az Isten kegyelmének segítségével, szárnyukra is bocsátotta (mindegyik gyermeke életének nevezetesebb fordulópontján —• házasságra lépés, hivatalba beiktatás — a régi pátriárkái kor szokása szerint maga végezte a funkcziót, mint családfő s családjának a papja) s a kálvinista egyszerűséghez képest tisztes, jó állapotba helyezve, nyugodtan számolhatott: „Ímhol vagyok, Uram, én és a gyermekek, a kiket nékem adtál, én megőriztem és egy is azok közül el nem veszett". (Ján. XVII: 12., Zsid. 11:13.) Mint az egyházi és egyéb téren munkálkodó, mindvégig „hív szolga" volt, „kit az ö Ura talált minden koron tiszte szerint cselekedni és szorgalmasan forgolódni a reá bízottakban", de épen az egyházi (mert egyéb munkáiért megvolt számára az osztatlan elismerés) szolgálataiban volt osztályrésze, mint említettem, neki is (mint kevés kivétellel mindnyájunknak) minden ő buzgó igyekezete és jó munkája daczára a félreismertetés- és hálátlanságban. De azért nem szűnt meg hűségesen és buzgón munkálkodni, a keserűségeket, a méltatlan bántalmak feletti lelki fájdalmat pedig Istenben bízó lélekkel tűrte. Hitének jutalmául részesült a földi embernek a zsoltáríró szerinti, Isten által igért „feljebbvaló (egy híjján) 80 éves tisztes, pátriárkái korban" s annak végén „a kimért határnál" a csendes, boldog, Istenbeni elszenderülésben s átmeneteiben ama jobb életre. Méltán hangzott el koporsója felett „amaz igaz és hív tanúbizonyságnak" (Jel. I. 5.) s a Szentlélek ajándéka által ékesszólásra képesített szolgájának szája által mondott igéret: „Tudom a te dolgaidat, a hozzám és házamhoz való szerelmedet éz a szenteknek való szolgálatodat, hitedet, tűrésedet, az utolsókat is, melyek többek az elsőknél". (Jel. II. 19.) „Jól vagyon, jó és hív szolgám ..." (Máté XXV: 21.) Temetése nagy részvét mellett február 24-én ment végbe. A temetés alkalmával a gyászudvaron a találó beszédet igazán résztvevő fájó szeretettel s a tőle megszokott nagy ékesszólással Kálmán Gyula ságvári leikész-esperes mondotta, ifj. Bocsor Lajos (e sorok írója) tengődi lelkész, egyházmegyei aljegyző pedig imádkozott. A temetőben ifj. Somogyi Kálmán, az elhunyt segédlelkésze sírbeszédben, Laky Dezső orgonista énekvezér tanító búcsúszóban szóltak a résztvevő gyülekezethez és búcsúztak el volt főnöküktől. Legyen pihenése csendes és legyen jó emlékezete áldott közöttünk ! Ifj. Bocsor Lajos tengődi ref lelkész. SZOCZIÁLIS ÜGYEK. Vallásról a tiszteknek. Lapunk folyó évi első számában írtam arról, hogy a tényleges szolgálatot teljesítő katonák vallásos továbbképzése nemcsak egyházi, de nemzeti, társadalmi és hadügyi szempontból is milyen fontossággal bír s hogy megvalósítása nem is ütköznék nagy nehézségekbe, mert csekély áldozatot róna a hadügyi kincstárra azzal szemben, hogy a hadsereg jó szellemének épentartása elérhető s a jó erkölcsű és kötelességtudó tényleges katonaság az államnak a legerősebb biztonsága. A destruktív szellem könnyen beférkőzhetik a kaszárnyákba az újságok és a pajtások révén, holott jól fegyelmezett katona csak az lehet, a kiben a vallásos és hazafias érzések ápoltatnak. A felsőbbség tekintélyének elismerése, a parancs helyes keresztülvitele csak oly katonáktól várható, a ki az engedelmességet, a türelmet és kötelességteljesítést nem egyedül a katonai drill-től, hanem hitünk fejedelmétől tanulják meg. Elmultak az idők, a mikor a dienstreglement lehet egyedül a katona kátéja. Figyelemhe veendő az is, hogy a legénység nem örökké katona, hanem visszamegy a polgári életbe. A szolgálatban töltött három év a vallásos nevelés által bizonyos átmenetet létesíthetne s megbízhatóbb és hűségesebb polgár válnék a lelkileg is gondozott katonából, a kinek az egyház és a haza egyaránt jó hasznát vehetné. Nem a hetykélkedést, a verekedést és hivalkodást honosítaná meg a hazatérő obsitos, hanem ott kezdené a munkát, a hol elhagyta. A városok kísértésének ezernyi veszélyétől is meg lehetne óvni a vallásos érzések mélyítése által népünk ténylegesen szolgáló virágát.