Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-04-06 / 14. szám

eszméket, ugyanazokat a szükségleteket, ugyanazt a tömörülési vágyat hozták felszínre, hogy létesítsék a népszövetséget és a mikor még arra utalunk, hogy mi, a kik gazdaságilag erőtelenek vagyunk, a kiket a nemzetiségek is porlasztanak, a kik politikai párttusákban forgácsoljuk erőinket, s a kiknek a katholiczizmus túlsúlyától és a klerikális veszedelemtől is méltán kell tartanunk, s a kikkel szemben bár ugyanazon ellenségek ellen kiizdő, de nekünk semmi esetre sem segítő immár300,000-nyi tagot számláló kath. népszövetség is áll: mi összetett kezekkel nézzük, hogy bomladoznak egyházunk falai, sőt közönnyel nézzük, hogy csoportokra oszolva és eltagolódva miként küzdünk még egymás ellen is. Méltán hivatkozhatunk a Német Népszövetség lelkes felhívásának idézetére, a melyet a vaskanczellár mondott annak idején: „nem tudjuk a magunk széttagozottságában, hogy milyen erősek vagyunk". Igen, nem tudjuk a magunk szertetöredezettségében, hogy micsoda isteni erők vannak mi közöttünk. Ezeket az életerőket fel kell kelteni és össze kell gyűjteni. És azért ti kálvinista férfiak és asszonyok, ti is — mint a német néphez intézett felhívás mondja — hiteteknek tetterejét és szereteteteknek horderejét tömörítsétek össze és a ki még hisz a magyar nemzet és a kálvinista egyház jövőjében és a ki ezért a jövőért a döntő küzdelmet meg akarja harczolni, az lépjen szívesen és határozottsággal a Kálvin-Szövetség mellé. Es ti is, evangélikus testvéreink, létesítsetek hasonló népszövetséget és segítsen minden protestáns férfi és nő, hogy a Krisztus hadseregének harczéle minél szélesebb, s az Isten országának szellemi és erkölcsi erői minél erőteljesebbek legyenek a mi protestáns egyházunkban és a mi népünkben. A mi jelszavunk is az legyen, a mi a német népszövetségé : Krisztusért és az evangéliumért! Egyházért és a népért! pálóczi Horváth Zoltán dr. KRÓNIKA. Kápsálds. A ki debreczeni diák, theológus volt, az tudja, mit jelentett ez a furcsa szó. Ősszel a theológusok kivonultak a városba és 2—3 napon át általános „rekvirálást" rendeztek a konviktus számára. Gyűjtöttek pénzt, élelmiszereket. A pénzadományokat a libellusba jegyezték, a náturálékat a kocsira rakták és vitték mindkettőt nagy gaudiummal a kollégiumba. Mint értesülünk (Debr. Prot. Lap), ez az egyik régi, még meglévő darabja a debreczeni diákéletnek is nemsokára elenyészik. A tanári kar kimondta felette az ítéletet. Helyette a várostól várnak kárpótlást. Letűnt hát ez is, mint a hogy a múzeumba került a „signum", a dárda, a nagy és kis bot, a tűzoltólámpa, a hogy megszűnt az „önkosztozás", a sz'uplikáczió a maga „spártáival". Mennyit regéltek ezekről apáink és még a fiatalabbak is. Még egy-két dolog van a relikviák közül. Megvan még a legátusok rekvirálása, de hisszük, ez sem marad sokáig. A budapesti theol. tanári kar most az ünnep előtt kérte fel köriratban a legátust fogadó egyházak lelkészeit ennek megszüntetésére. El kellett és el kell tűnniök mindezeknek, mint a hogy nincs meg már a baranyai lukma és máshol a régimódi kepézés, az t. i., hogy a lelkész, a debreczeni kápsálás- és szuplikáns legátus-rendszer mintájára, maga hordta össze terménybeli kompetencziáit, a lelkészi tekintély és eredményes másforma cura pastoralis megrontására. Szép és jó volt mindez ? Hála Istennek, hogy elmúlt! Vezeklés. Kovács Gyula orsz. képviselő, a szomorú emlékezetű parlamenti revolveres merénylet hőse, letette mandátumát. Ez a látszólag tisztán politikai tény nem a politika miatt érdekel bennünket. Sőt azért kezd igazán érdekelni, mert mindig jobban és jobban erkölcsi jelentőségűvé válik politikai helyett. És ha Kovács Gyula érvei őszinték, csak tisztelettel kell megemlékeznünk a vezeklésnek erről az érdekes és mindenesetre megbecsülendő formájáról, még akkor is, ha a parlamenti abszolutizmusra való hivatkozás ennek az egész jelenetnek nem adna valami tompító jelleget. Annyi azonban valószínűnek látszik, hogy megmozdult Kovács Gyula lelkében is valami. A nagy magányosság, a minden magányosság között a legkomorabb és legkeservesebb, a börtön magányossága, a holnap, a jövő bizonytalansága talán egy kissé meg is törték, mint már aunyi elvakult és daczos lelket. A „de profundis" mintha az ő lelkéből is kiáltana hozzánk s a teljes visszavonulás a közélet színteréről csak felszínre vetődött hulláma annak a háborgásnak, mely ott lenn a „mélységekben" játszódott le. ISKOLAÜGY. A kultuszminiszter Debreczenben. Debreczen, 1913 márczius 31. Nagy napja volt ma Debreczen városának. 1849 óta ma fordult meg először a város falai közt kultuszminiszter. A szabadságharcz idején tette csak be a lábát aktiv kultuszminiszter a nemzeti kultúra bevehetetlen várába, az ősi kollégiumba, a mikor az Oratóriumban tartották az országgyűléseket. Ma fordult meg ott azóta először kultuszminiszter. Az ősi kollégium sorsával volt összefüggésben ez a látogatás. Bár még mindig függőben van a végleges döntés abban a kérdésben, hogy a Nagyerdőn lesz-e a felállítandó egyetem a maga egészében, vagy egyes részei a vén kollégiumban maradnak, úgy látszik, az előbbi terv válik valóra s a többszázados ősi főiskola majd a jövőben legfeljebb az egyetemmel kapcsolatos internátus czéljaira szolgál. Mielőtt azonban régi hivatása megszűnnék, úgy látszik, egy kis felmagasztosulás is vár reá. Ösi falai közt nyitják meg alkalmasint az egyetemet — egyelőre csonkán.