Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-30 / 13. szám

alapról könnyen lesíklanak. Vagy pedig kedvező körülmények által segítve, önnevelés által feljutnak bizonyos magasabb fokra, a hol ha nem is teljesen önértékű ítéleteket, de mégis ítéleteket alkotnak és bizonyos korlátok között értékelnek is. És épen ezért logikai kényszerűséggel el kell borzadniok attól a rideg formalizmustól, mely békóba akarta verni őket. Mivel ítéleteik nem teljes értékűek, nem tudják a vallást és az egyházat elválasztani a formalizmustól, menekülni akarva ettől, elszakadnak amattól is. Mindenféle belmissziói szárnypróbálgatásaink, melyeket különben végtelenül fontosnak tartok és magasan értékelek, mindaddig csak a foltozgatás jellegével bírnak, míg vallásos nevelésünk irányát meg nem változtatjuk (új generácziót kell nevelnünk! Szerk.). Sokat lehetne még erről beszélni. Tovább követve a problémát, lehetne szólni középfokú iskoláink vallástanításának súlyos tüneteiről stb., de nem akartam rendszeres, nagy körre kiterjedő fejtegetéseket nyújtani, csupán általánosságban a kóros tünetekre rámutatni. Fel kellene hagynunk végre az üres panaszokkal és tartalmatlan síránkozásokkal. Vegyük szigorú vizsgálat alá a mulasztásainkat és sebeinknek szépségtapasszal való eltüntetése helyett keressünk gyökeres gyógyulást. És mindenek felett: a vallásos nevelés kérdését ne kezeljük, mint anyagi ügyet. Vallásos nevelésünk hiányainak a megszüntetésénél, hibáinak orvoslásánál ne térjünk a kérdés felett napirendre azzal, mint több helyen történt, hogy erre nincs pénz. Erre a munkára, az egyház legértékesebb feladatára mindig kell lenni időnek is, kedvnek is, pénznek is. Vincze Sándor. BELFÖLD. A zsinatelőkészítő-bizottság ügyeimébe. A restauráczió.* Ma is élénken s keserűséggel emlékezem azokra a feljajdulásokra, melyeket a Közpapok Lapjától hallottunk, pár évtized előtt az esperesi zsarnokságról, a tanácsbirák gőgjéről s a gregarius papság lenézéséről. Mely sok igazságtalanságnak, lelki fájdalomnak kellett összegyülemlenie, míg a szerény lelkipásztorok nyíltan mertek fellépni a basáskodás okozta sérelmek miatt! Áz a rettenetes ós bűnös elv kapott lábra s talán még ma is járkálgat, hogy az esperesi tekintélyt meg kell védelmezni olyan esetekben is, melyekben jogtalanság, méltatlanság követtetett el. Azaz, az esperesi tekin* Ez a kérdés pro és kontra más egyházi lapokban is tárgyaltatott. Kijelentem itt e helyen, hogy én, bár a czikkíró ultraradikális és nézetem szerint ad absurdum vitt felfogásával nem értek egyet (5 év, újra nem választhatóság!) az általános tisztújításnak vagyok híve, hogy miért? majd ha szóhoz jutok, elmondom. (Szerk,) tély, a pápaság hiú és ál-glóriájával vonatott be, holott az az igazság, hogy minél magasabb állást foglal el valaki, annál súlyosabb felelősség alá vonandó a visszaélés miatt, mert annál mélyebb és sajgóbb fájdalmat okozhat. A glória nem protestáns dísz, tehát el kell fújni, mint a miazmás ködöt. Glória nálunk az igazság, egyenesség, intrika és rosszakarat nélküli hűséges szolgálat. Lehet, hogy ama feljajdulásnak halvány visszhangja ma is hullámzik imitt-amott, nagy megcsúfolására a primus inter paresnek s hangosabbá lesz a mindjobban lábrakapó czentralizáczió által, mint a mely nagyobb hatalmat összpontosít egyesek kezében. A hatalom pedig igen kívánatos dolog s igen megkábít sok halandót. A kinek kezében volt egyszer, nem igen szereti kiereszteni. Együtt jár ez az emberi gyarlósággal. Az esperes is ember, a tanácsbiró se más. Néha igen gyarló ember s minél gyarlóbb, annál hajlandóbb fitogtatni hatalmát. Sok jót tehet, ha hatalmát jóra fordítja ; de sok rosszat ... ha rosszra. Egy-egy vizita alkalmával, mely sok sebet bekötözgethet, mely sok zavart lecsendesíthet; viszont, mely sok békét megzavarhat, csekély dolgokat nagyra fújhat a szerint, a mint a személyes rokon- vagy ellenszenv az irányítója. Az is igaz, hogy minél tovább élvezi valaki a hatalmat, annál inkább kifejlődik benne a hatalmaskodás. Ennek tehát azzal lehet gátat vetni, ha a hivatali idő kevés évekből álló, megszabott időre korlátoztatik. Untig elég öt esztendő, melynek lejártával a következő öt évre meg nem választható, se esperes, se tanácsbiró, se a megyén, se a kerületen. (Ez abszurdum ! Szerk.) A világi tisztviselőkre is elég tíz év. Ámbár ez a czikk inkább az egyháziakról kíván elmélkedni. Áz az ellenvetés, hogy az új embereknek hosszas idő kellene a gyakorlatra, csupán látszólagos; mert hiszen az eddigiek is voltak újak s egy traktus se fordult fel miatta; sőt tapasztalat szerint az új ember új élénkséget hozott magával s ma is láthatjuk, hogy például az esperes elgyengülésével fennakadás nélkül vezettetnek a megye ügyei. Belejönn abba akárki is néhány hét alatt. (? Szerk.) Hát csupán ez a hatalmi kérdés is elég ok volna az ötéves cziklus behozatalára. De van egy másik felettébb lényeges és szükséges ok is. Nevezetesen a lelkészeknek a közügyek iránti érdeklődésének, ambicziójának a felgerjesztése. Az élethosszig történő hivataloskodás mellett a tisztségeket viselő 5—6 emberen kívül alig foglalkozik valaki a közügyekkel. A lelkész elvezetgeti a maga egyházát, a többiével nem törődik; a közgyűlésen megjelen egy órára, a jegyzőkönyvből elolvassa a maga egyháza ügyeit. Ennyiből áll az érdeklődés. Miért ? . . . Mert tudja, hogy azok intézésébe úgy sem folyhat be, úgy sem nyerhet azokban vezető szerepet. Ez pedig nem jól van. Ez az élethosszig hivataloskodás tespedésbe viszi a testület nagy részét. Arra kell tehát törekedni, hogy mindenki (? Szerk.) beszivároghasson a közügyek sánczaiba, a mi egyedül