Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-03-30 / 13. szám
mert hivatást betöltő intézményeinek ily lealacsonyítása szépirodalomnak nevezhető? Undorral kell elfordulnunk ettől a léhaságtól. ISKOLAÜGY. Vallástanításunk hibáiról. A vallásos nevelésnek a protestántizmusban az a feladata és czélja, hogy a személyiséget a fejlődésnek arra a fokára emelje, a hol önmaga képes értékelni, ennek az értekelésnek az alapján önmaga képes az evangéliumban gyökerező ker. vallásos eszményeit megalkotni és belső szükségérzetből, saját elhatározásából lesz valamely vallásos közösségnek, egyháznak élő, tevékeny tagja. A vallástanítás pedig a vallásos nevelésnek kiegészítő része, egyéb megnyilvánulási formája és értéke csak addig van, a míg a nevelést szolgálja és nem akar önczélokat követni. Az egyháznak, mint vallási közösségnek csak addig van létjogosultsága, míg nevelői kötelességét szem elől nem téveszti és el nem hanyagolja. Nem lehet czélja az, hogy vallásos szempontból többékevésbbé indifferens, alacsony értékű személyiségek gyűlhelye legyen, kik hagyomány és szokás, nem pedig önértékű ítélet alapján tagjai. Czélja és feladata sokkal inkább az, hogy a gondjai alá bízottakat a nevelés által felemelje az önértékű személyiség fokára. Nem czélom itt hosszabb elméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, csupán vázlatszerűen óhajtok rámutatni néhány tünetre, melyek szomorúan jellemzik, mennyire csődöt mondott vallásos nevelésünk egész mai rendszere. A legfőbb hiba az, hogy mai berendezkedésünkben vallásos nevelésről szó sem lehet, hanem csak a szó régi értelmében vett vallástanításról, mert a szomorú helyzet az, hogy a vallást tanítani akarják. Mellőzve a vallásos nevelésnek a családra eső részét (a mely nálunk a legtöbb esetben hiányzik! Szerk.), a legsúlyosabb a baj természetesen az elemi iskolában, mert ez jár a legáltalánosabb, a legnagyobb körre kiterjedő következményekkel. Sokan szeretik hangoztatni, hogy a vallástanítást e fokon is teljesen a lelkésznek kellene végeznie s azt hiszik, hogy ezzel a kérdés meg volna oldva. Pedig a helyzet nem ily egyszerű. A lelkész- és tanítóképzésnek ebből a szempontból is gyökeres reformjára és a tananyagnak a fejlődő lélek követelményeire tekintettel lévő czélszerű beosztására volna szükség. A lelkészképzésnek e téren való reformjáról is már sok szó esett, erre tehát nem kívánok kiterjeszkedni, a tanítóképzés ilynemű követelményeiről azonban alig esett még szó. Szerintem helyesebb, ha a vallástanítás a tanító kezében marad, annál is inkább, mert a vallás, mint az emberi szellemnek lényeges funkcziója, különben sem izolálható és így a vallástanítás sem választható el, nem különözhető el teljes élességgel a többi tárgyaktól. Természetes azonban, hogy tanítóképzésünknek nem szabadna megelégednie csekélyszámú és nagyon is kétes értékű dogmatikus vallásos ismeretek és lélektanilag nem mindig kifogástalanul megalapozott vallástanítási-módszertani elvek nyújtásával. Tanítóinknak mélyebb, tudományos alapon nyugvó theológiai képzést kellene nyujtanunk, hogy első sorban az ő vallásos álláspontjuk is ne a tekintély elvével lebélyegzett dogmatikus, hanem önbecsű értékelés útján létrejött képzetek eredménye legyen. A mostani anyagbeosztás pedig olyannal helyettesítendő, mely a gyermeklélek fejlődésének megfelel. A mai helyzet az, hogy az elemi iskolai vallástanítással befejezett egészet akarunk adni. Minden nevelés nélkül, tisztán a szó rosszabb értelmében vett tanítás által teletömjük a gyermek lelkét olyan ismeretekkel, melyeket megemészteni nem tud, „élő lexikonná" tesszük. És a mikor telítettük meg nem értett, megemészthetetlen és reá nézve vallásos szempontból teljesen értéktelen dogmatikus ismeretekkel, a konfirmáczió által bevesszük az egyház önjogú tagjai közé és — magára hagyjuk, többet nem törődünk vele. Arra nem gondolunk (újabban kezdünk tépelődni rajta), hogy talán az iskola után is volna valami kötelességünk a gyermek iránt és ha hosszú, fáradságos munka árán is, de talán mégis teljesíthetnénk ezt. Ha nem is valami erkölcsös és lelkiismeretes, de minden esetre könnyebb és kényelmesebb eljárás, nagyon is primitív, homályos vallásos képzetekkel és a tekintély elvével beléjük vert dogmatikus ismeretekkel bíró 12 éves gyermekeket konfirmálni. Sőt akad olyan hely is, a hol ezt 10 éves gyermekekkel cselekszik, a mi egyenesen vétkes könnyelműség és a lelkiismereten elkövetett erőszak. Sem értéke, sem hatása ennek nem lehet és megérteni is csak a mi teljes, merev formalizmusba sülyedt vizsonyaink között lehet. Nálunk nagyon sokan, szeretném hinni, hogy mindinkább fogyó számban, nem az életet, hanem a formákat nézik, az egyház tagjaiban nem önértékű vallásos személyiségeket keresnek, csak azt nézik, a formák épségben vannak-e, fŐgondjuk nem a vallásos élet, hanem a szám, a numerus. Azt vizsgálják, hogy hivatalosan, törvény szerint hány lélek tartozik az egyházhoz, de a belső, vallásos kapcsok erősítésére nem gondolnak. Ezek azok a végtelenül naiv lelkek, a kik siránkoznak és sóhajtoznak a vallásosság hanyatlásán, de nem érzik és nem képesek megérteni, hogy főképen ők a hibásak. Ezek azok, a kik nyugodt lelkiismerettel konfirmálják a gyermeket nemcsak 12, de 10 éves korában is, mert később állítólag nem lehetne összeszedni őket és — horribile dictu — elmaradna esetleg egy ezekre a gyermekekre akkor még teljesen üres ós értéktelen forma. És visszavonulva a maguk képzelt világába, nem tudják, nem akarják megérteni, hogy ezekből a gyermekekből önértékű vallásos személyiség sohasem lehet. Mert vagy megmaradnak változatlanul, illetve csekély, a természetes fejlődés által produkált változással azoknak a homályos és zavaros vallásos képzeteknek a talaján, melyet az iskolában nyertek s ekkor vallásosságuk csak hagyományon és szokáson, de nem önbecsű értékelésen nyugvó lesz. Kedvezőtlen körülmények között pedig erről az