Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-16 / 11. szám

egy-egy áttérőt a nagyközönség előtt a templomban bemutatják, hasonlatosak a színpadi felvonásokhoz, külső hatásra vannak berendezve, hadd lássa mindenki: mi dolgozunk és buzgók vagyunk. Nagyobb baj ennél az, hogy az emberi praktikák a közelben, de még inkább a távolban tengernyi ellenszenvet ébresztenek, mint a honnan ezek a fogások tisztábban kivehetők. „Ne gondoljátok, így szól a fejedelem, hogy az emberek olyan vakok, mint ti vagytok/' A mi a folyamodók második érvét illeti, a fejedelmi leirat behatóan foglalkozik a jezsuiták iskoláival és bármilyen szempontból tekintsük is a dolgot, a szóbanlévő rend egykori növendékének szavai nagy súllyal esnek a mérlegbe, hivatkoznak is reájuk a történetírók.1 Mit is mond a fejedelem ? Azt hisszük, hogy ők tartanak bennünket tudománnyal. Ha úgy volna! De hiszen sötétségben vagyunk.. Nekik tartozunk, úgy hisszük, minden tudománnyal és a tartozást súlyosbítja az, hogy semmit sem tudunk. Valóban siralmas állapot. Mondjátok meg ti, tapasztalt férfiak, hat év alatt (nem is szólva az erkölcsi károsodásról) mit tanultatok náluk a latinon kívül? Es milyen az a latin! Barbarizmustól duzzad, földön csúszik, fenségességet, affektálva, bonyolódott labirintusokkal van tele; érthetetlenség tekintetében versenyez a dodonai jóslatokkal. .Retorikájuk ? Fésületlen, közhelyekből összeférczelt rongydarab, czélzatosságokkal megrakott fecsegés, mely a komoly, férfias akaratnak a megindítására semmiképen nem alkalmas. A sok tudománytalan tudománnyal megrakott ifjú végtére odajut, „hogy egy levelet se tud megírni". A kitűnő költőket csak kiszakított darabokból, tessék-lássék, ismertetik meg, a saját pozdorjájukat ellenben előtárják, ha pedig idegen elmeszüleményeket tálalnak fel, leöntik azt olyan szószszal, a mi a saját konyhájukon főtt. A fiatalemberek azokból az iskolákból csak egyet hoznak magukkal: a hiedelmet, hogy ime, most már mindent tudnak, ez persze rosszabb a semminél. A bölcseség színébe öltöztetett böleseségtelenség ellen, a melyet hirdetnek („ex cathedris suis vomitarunt"), már többször kellett tiltakozni. Minek beszélnénk hosszabban az ő probabilismusokról, reservatio mentálisukról stb., a melynek érvényre emelkedése esetén tönkre menne a társadalom? A jog-, az orvostan parlagon hever, azt mondják, ez nem is tartozik az ő munkakörükbe. Meglehet, az azonban bizonyosnak látszik, hogy ezeknek a tudományoknak a művelése közérdek s jó lenne, ha a hazai tudományosság emelése érdekében tett alapítványnak legalább részben rendeltetésükre fordíttatnának. A földrajz, mennyiségtan, építéstan, a geometria, történelem, erkölcstan, a testi gyakorlatok a mi gimnáziumainkban ismeretlenek, 1 Beöthy Á.: „A magyar államiság fejlődése" I. 865. Fináczy E. „A magyarországi közokt, tört. Mária Terézia korában" I. 5. A levél a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában : „Francif-ci Rákc'czy responsum ad supplicationein comitatum c<ntra relegalionem Patrum S. Jesu protestantium". holott a virágzó országokban épen ezekkel képezik hasznosan az ifjúságot, nem úgy, mint nálunk : semmiségekkel. Ám a tudományoknak eme letéteményesei ezeket az ismereteket határainktól távol tartják, akár tudatlanságból történik pedig ez, akár féltékenységből, az — egyreniegy. A mi a harmadik ellenvetést illeti, mely a rendben levő magyar ifjak érdekeire hivatkozva óhajtja a jezsuitákat oltalomban részesíteni, semmi sem mutatja jobban a tájékozatlanságot, mint épen ez a pont. Nem tudják a kérvényezők, hogy a szóbanlévő rend az ő tagjaitól mindazon kötelékeknek a megszakítását követeli, mely az embert anyjához, atyjához, hazájához köti. Most nyomasztó helyzetükben előtérbe állítják a polgárilag különben is meghalt fiaknak érdekeit, ez aggasztja őket, de a haza sorsa nem, „a melyért mi életünket és vérünket áldozzuk". Az a két-három hely, a melyre reányitottunk, azt mutatja (a mit egyébként kétségbe nem von senki), hogy a munka kiváló mértékben tanulságos, a hazai protestáns históriának megismerésére, mindenekfelett pedig a protestáns öntudatnak a szilárdítására alkalmatos. Bod Péter egész életén át fáradt az idevonatkozó anyagnak gyűjtésén és feldolgozásán és azok is, a kik 30 évvel ezelőtt áldozatokat hoztak a munka megjelenése érdekében, ugyanazon czélokat tartották szemeik előtt, mint a szerző egykoron: világítani, erősíteni. Annyi esztendő után, a mely az anyaggyűjtés, a feldolgozás és a munka megjelenése után eltelt, talán szabad feltenni a kérdést, hogy ugyan a szerző, a kiadók elérték-e, jobban mondva, megközelítették-e czóljukat. A nagyközönség általában véve olvassa-e az egykori kálvinista papnak a munkáját? Nem. De legyünk méltányosak. Bod a XVIII. századnak embereihez, kortársaihoz abban a szellemben és azon a nyelven beszélt, a mely azoktól nem volt idegen, mikor pedig munkája a XIX. század végén megjelent, más volt a kor, „más nép állott a kihunyt helyére". A XVIII századnak szánt könyv a XIX. századnak emberéhez nincsen közel. A munkát kinyomtatták, kezünk ügyében van, még sincsen hozzánk közel, azt legalább épenséggel nem lehetne mondani, hogy a könyv a köztudatba átment. Úgy áll a dolog, a mint azt 1885. közepe táján Révész Kálmán eleve megmondotta volt: „Ne ámítsuk magunkat, mily sokan lesznek, kik a latin kiadást . . . megveszik ugyan, be is teszik szépen könyvtárukba, de aztán nem nagyon sokszor veszik elő". Pedig ez a könyv seinmikópen nem arravaló, hogy mint egyházi irodalmunk egyik emléke a könyvtárak homályában maradjon. Nem. Nem ott van annak a helye, hanem a protestáns családokban, sőt egyenesen a protestáns művelt anyáknak a kezében, természetesen megfelelő átdolgozásban, megfelelő (elviselhető) terjedelemben. Révész Kálmán már 1885-ben sürgette a magyar kiadást, illetőleg az átdolgozást s az idő neki adott igazat. Ha majd a figyelem jobban irányul a szóbanlévő munkára, a régi magyar kálvinista pap magyarul, a