Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)

1913-03-09 / 10. szám

van magának Bocinak kijelentése is, mely szerint „az egyháztörténelemre vonatkozó adalékokat összegyűjtvén" óhajtja az egyház múltját feltárni. A gazdag tartalomnak hű képét adni nem könnyű, a fejezeteknek elmondása a milyen egyszerű, épen olyan hiábavaló. A legczélszerűbbnek látszik a benyomásokról számolni be röviden, a melyet a munka az olvasóban hátrahagy. Az érintett előadási módnak megvan a maga hátránya : megzavarja a mű arányos kiépítését, a mennyiben az előkerülő okmányok, levelek stb. itt-ott nagyobb terjedelműek, semhogy az alkotásnak összhangja érintetlenül maradhatna beillesztésük által. Az sem kerülheti ki a figyelmet, hogy a sokszor lapokra terjedő idézetek megnehezítik az olvasást, már csak azért is, mert nyelvezet dolgában egymástól is különböznek. Igaz másrészről, hogy a közvetlen forrásokból helyenkint alaposabban ismerhetők meg a viszonyok, mintha azok tartalmát más mondja el. Annyi kétségtelen, hogy a „gazdag tárház" adatai mindenütt eg^-egy tenyérnyi helyet megvilágosítanak, közvetlenül értesítenek, felvilágosítanak, hasznuk nagy. A kisebb-nagyobb jelentőségű, jellemző értesítések, okmányok nyomán egy-egy kép erősebben domborodik ki. Valamit ezekről. A reformácziót megelőző állapotokat, a reformáczió okait élesen világítják meg Pellarmin Róbert bíbornoknak és hittudósnak (szül. 1512. megh. 1621.) szavai, melyeket Bod Péter idéz: „Azokban az esztendőkben, a melyek a Luther és Kálvin eretnekségét megelőzték, miként a kortársak igazolják, épenséggel nem volt, mondom, épenséggel nem volt semmi szigorúság az egyházi törvénykezésben, nem volt semmi fegyelem, nem volt tudomány, nem volt semmi tisztelet az isteni dolgok iránt, azt vagyunk kénytelenek mondani, hogy csaknem vallás sem volt már". Mennyi egyszerűség és erő. íme a reformátorok munkája nem emberi munka, hanem azé, a ki megigérte, hogy tanítása fenmarad, még ha ég és föld elmúlnak is. A bűnök taksája („Taxa Cancellariae Apóstolicae") még nagyobb súlyt ad a közleménynek, kapcsolatban azokkal a prédikácziókkal, a melyekből szemelvényeket közöl (I. 189. 1.). A tárgyalásnak komoly hangjába aztán belevegyül a korholásnak a szava, közölvén szemelvényeket Palingenius Marcellus költeményeiből.1 Azt a szellemi forrongást, mely a szászokat, névszerint az erdélyi szászokat elfogta a mohácsi vészt megelőző hónapokban, alig lehet ismerni a nélkül a panaszlevél nélkül, melyet a szebeni káptalan illetékes hatóságához akkoriban beterjesztett volt s a melyet a szerző szöveg szerint közöl (I. 169—172. 1.) Az ellentétek között nem érdektelen az a törekvés, mely közvetíteni óhajt: hadd érvényesüljön bizonyos 1 Két sor hadd álljon itt: „Heu qnas non nugas, quac non miracula fingunt Ut vulgus fallant optataque praemia carpant." fokig a reformáczió a középkori egyháznak keretén belül. Ennek a mérsékelt reformácziónak sok hive volt tudvalevőleg, Navarrai Margittól kezdve egészen a mi Dudicsunkig. Az idevonatkozó törekvésekre, a mennyiben azok nálunk is megnyilatkoztak, érdekes világot vetnek Ferdinánd királynak a tridenti zsinathoz intézett, itt szintén egész terjedelmében bemutatott levele (I. 204— 207. 1.), valamint Dudics András püspöknek Tridentbol hazaküldött tudósítása. A Szentszék kinevezett képviselőinek (fejenkint történvén a szavazás) befolyása a tárgyalásokra világosan áll az olvasó előtt, akárcsak magának Kálvin Jánosnak a zsinatra vonatkozó munkáját (Acta Syn. Tridentinae cum Antidoto") olvasná az ember. A zavarok közepette a hitjavítás barátainak erőfeszítéseiről nyer a közölt tények folyamán képet az olvasó, az erdődi zsinat végzéseinek (I. 327—334.) átnézése után szinte az egészet szeretné az ember kiírni. Ha ezt nem is tehetjük meg, a VII. artikulusból néhány sornak adjunk helyet. „A lelkipásztorok ... ezt a szép ... nevet szelidségükkel, türelmükkel, gondosságukkal, szívbéli csendességiikkel, önmegtartóztatásukkal, józanságukkal, az erényeknek egész koszorújával övezzék körül. A mennyire csak lehetséges, éljenek békeségben mindenkivel, e világnak gondjaiba ne merüljenek el . . . Nagy nyereség magábanvéve is az a keresztyén érzület, mely kevéssel beéri. Semmit sem hoztunk magunkkal erre a világra, nem is vihetünk el innen semmit. Ha van mit ennünk, ha van mivel ruházkodnunk, ezzel elégedjünk meg. A pásztorok . . . hivatásuk határain belül maradván Krisztus tanácsa és parancsa szerint inkább az ő országának terjesztésén fáradozzanak, lelküket ne keserítsék köznapi gondokkal." (I. 330. 1.) Mikor az ember gazdag gyűjteményt szemlél, eszébe jut-e azt szedni ujjhegyre, mi ott nincsen? Inkább annak változatossága foglalkoztatja az elmét, a mi a szemek elé tárul. Van ebben a sokféleségben valami a gyönyörűségből, csak akkor érezünk valami nyomasztó terhet, a mikor röviden (és velősen) be akarunk számolni arról, a mit láttunk. Az idő (tempus edax) sokat megemésztett, de hiszen ez nem is látszik olyan fontosnak; lényegesebb, hogy sok megmaradt. Abból, a mi megmaradt, meg lehet és meg kell a múltnak képét alakítani. Mennyi levél, mennyi egykorú tudósítás; mindegyik alkalmatos arra, hogy egy-egy tenyérnyi helyre bevilágítson. Ott van például a Sztáray Mihály levele (I. 261. 1.). Hét évi munkáról számol be. „120 egyházat emeltem, így tájékoztat a magyar reformátor, a Szentlélek tanítása mellett", de nemcsak maga a munka az, a mely magára vonja a figyelmet, hanem az a lelki nagyság, a mellyel a napok terhét viseli kegyelemből, a hit által. Az a pap ott, tőlünk időben és térben távol, a szenvedő Krisztusnak képét viseli, de a nyomorúság lelkének derültségét nem árnyékolja be: ott minden mosolyog a napfényben, a kipusztíthatatlan hitnek, reménységnek ereje által ingyenvaló kegyelemből. A reformátor örül a szabadságnak a szolgaság közepette, örül a nemességnek a nemtelen síig