Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1913 (56. évfolyam, 1-51. szám)
1913-03-09 / 10. szám
A nagy hét. A parlamentit értjük. Nagy jelentőségű, nemzeti és egyházi életünk jövőjére most még kiszámíthatlan következményekkel járó törvény van készülőben. Már a tanítói fizetésről szóló is, a melyet közvetlen a választójogi tőrvényjavaslat előtt tárgyalt a képviselőház, mélyen belevág egyházi életünk jövőjébe, mert íme hallottunk hangokat, a melyek az egész népiskolai alaptörvénynek (1868: XXXVIII.), a mely az iskolafentartók között első helyen a hitfelekezeteket említi, gyökeres revízióját sürgették. Voltak, a kik reámutattak arra, hogy íme ezután a felekezeti iskolák fenntartási költségeinek aránytalanul nagyobb perczentjét az állam viseli, iniért ne vonná hát teljesen magához az iskolákat, a melyek az ő támogatása nélkül ma már egy perczig sem állhatnak fenn a törvény által diktált feltételek mellett. De ez még egyelőre legalább a jövő zenéje és legfeljebb arra figyelmeztet bennünket félreismerhetlen komolysággal, hogy „qui habét tempus, habét vitám \" Vannak államok, a hol az egyháznak már ajtót mutattak és lábát sem szabad betennie az iskolába. De íme magyar ref. egyház most még fennáll elsőbbségi jogod, a legtöbb helyen még tiéd iskolád is, tied a gyermek, át kell érezned a felelősségét, a mely a nagy jognak és alkalomnak nyomában jár! De nemcsak erről óhajtok szólni. Arra a másik fontos törvényjavaslatra tekintek, a mely ott áll a gondolkozók, a jövőbe nézők, aggodalmaskodók és követelődzők érdeklődésének középpontjában. Szaktudósok, vezérpolitikusok hónapokon át bújtak bele a statisztikai adatok tömkelegébe és íme itt van a nagy ellentmondásokat, zord hangú plakátokat, kisebbszerű mozgósításokat. fenyegető készülődéseket követő törvényjavaslat. Komoly, hazájukat szerető férfiak mondják a sokfelől felhangzó követelésekkel szemben : eddig és ne tovább! A fékevesztett demagógia és klerikalizmus sötét alakjai ott állnak a kapukat döngetve teljes felkészültséggel, a háttérben és bebocsátást követelnek, hogy rendet csináljanak és helyreállítsák, mint mondják, ennek a sok romlásban sínylődő nemzetnek megtépázott presztízsét. A jövőbe, a közelibe tekintünk és látjuk, hogy a magyar ref. egyházra, bármiként intéződjenek el a szőnyegen lévő forgó kérdések, nagy feladatok várnak. Mert íme a jövő egyik legsürgetőbb feladata az igazi, intenzív „jó polgárkodásra" készítő nemzetnevelés. Egyházunk sohasem feledkezett meg erről a feladatáról és a mi híveink, ezt bátran és dicsekvés nélkül mondhatjuk, fényesen kiállhatják a versenyt a többi polgárokkal. De most új követelmények vannak és lesznek. Nem jeremiádot írunk, ha reámutatuuk arra, hogy most sok tekintetben megnehezült az idők járása felettünk. Ott látjuk a nemzeti szellemet képző és irányító összes munkák terén a versenytársakat, velünk szemben nem épen barátságos érzelműeket, jól felkészülve arra, hogy bennünket minél több helyről kiszorítsanak, munkánkat bénítsák, eredményeit kisebbítsék. Sajnos, hogy sok helyen, még ott is, a hol számra nézve többségben és erősek vagyunk, sőt ott is, a hol egyedül állunk a küzdtéren, a vezetőszerep kihullott kezünkből. Elszigeteltük magunkat attól a néptől, a mely egyházunk zömét alkotja, nem tartottuk kezünket ennek ütőerén és füleinket szívén — így állott elő sok, de nagyon sok helyen megértés helyett visszavonás és még több esetben a hideg közöny. Kezünket mellünkre téve kell mondanunk : sokat hibáztunk, sokat mulasztottunk; egyházunk sok tekintetben nem hatalmas élő közösséghez méltó, hanem talán a nagy küzdelmek után kifáradva, elernyedve olyan „gépszerű", sablonos, refiexéletet élt. Felhúzták és ment fennakadás nélkül folyékonyan a gyülekezet feje felett elhangzó, annak életével kontaktusban nem álló prédikálás és adminisztrálás, az előbbi a prófétai bizonyságtétel hévsége, az utóbbi az egyház igazi szükségének és nagy missziójának megértése és méltánylása nélkül. A magyar kálvinista egyháznak igazi jó édesanyának kell lennie mindazok számára, a kik ölén születtek. A szép, értékes magyar népnek, nemzeti életnek volt dajkálója évszázadokon át és még akkor is, midőn sok ellenség által megrontatott és kisebbíttetett, a vezérszerepet vitte mindannak ápolásában, a mi a nemzetek életében legbecsesebb és legmaradandóbb. Nem lehetünk hűtlenek a nagy tradicziókhoz. íme a mi közelgő nagyhetünk is erre emlékeztet, „szorongat" bennünket. Ott áll majd most, kétszeres erővel és bíztatással gondolataink középpontjában a verejtékező, mások gondját felvevő, áldozatos nagy Szeretet, minden munkánk, politikánk örök, fényét, erejét nem vesztő motívumra: az új fundamentum, a melyre egymást megértve, kezet fogva nagy buzgalommal, habozás és halogatás nélkül szorgos munkával kell építenünk egyházi és nemzeti életünk erős, megdönthetlen bástyáit! P. KRÓNIKA. Hatalmi kérdés Egyelőre fel van függesztve sztrájk útján való megoldása. Hetek óta rémítgettek vele. Pesti éléskamránk térfogatához és erszényünk szerény tartalmához mérten készülődtünk hozzá. A minden kirakatban megjelenő vörös betűs „Éljen az . . . ." üdvözlések, a lepedőnyi nagyságú fenyegető kék plakátok, a dobpergés között bevonuló és a tanulókat iskoláikból kiszorító katonák, a mindenütt megerősített őrjáratok izgattak bennünket. De hát elmúlt! A lefújó hangok nem voltak hatásnélküliek. És most az egésznek olyan felültetésszerű jellege van. Kenyerünk ránk szárad és egy pár napig nem elsőrendű „Auflag" jelenik meg asztalunkon ... De félre ! A dolognak van szomorú háttere is. Egynéhány százezer forintjába ez a kisebbszerű mozgósítás is belekerült a nem épen csordultig lévő államkasszának. És az is kitűnt, hogy a munkások közül