Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-04 / 5. szám

Barkóczy bukása. Megtörtónt tehát végre az, a minek már oly régen be kellett volna következni: báró Barkóczy Sándor miniszteri tanácsos, a hírhedtté vált V. ügyosztály vezetője és „rossz referens"-e, a jezsuiták világi képviselője, a „tételes torzvallások" gyűlölséget szító ostorozója, távozik arról a helyről, a hol hat évi munkássága alatt csak szelet vetett és vihart aratott. Természetes tehát, hogy ennek bekövetkezése az egész ország protestáns és szabadelvű köreiben osztatlan örömet és megnyugvást kelt, s ebben az egy kérdésben egy táborba hozza még azokat is, a kiket egyébként áthidalhatatlan űr választ el eg}<mástól. Ebben az örömben tehát mi is osztozunk, de a * megnyugvásban már sokkal kevésbé, S ha bukásról beszélünk is, úgy érezzük, hogy ez a kifejezés nem fedi teljesen a valóságot. Mert Barkóczy korántsem bukott ember! Sőt hős és mártír lett a r. katholiczizmus szemében, a ki bizonyára meg fogja még találni a módját annak, hogy a megkezdett munkát más téren, más eszközökkel, más ruhában tovább is folytassa. Ebben a tekintetben természetesen a jövőtől is sok függ. És itt nem arra gondolunk egyenesen, hogy Barkóczy esetleg még egykor vissza fog térni az ő legkedvesebb terrénumára : a középiskolai ügyosztályba. Mert ez talán nem következik be. Arra sem gondolunk, hogy a r. kath. autonómia körül fog majd valami jelentősebb szerepet játszani; hanem arra, hogy fölfelé bukik s valami módon még fényes elégtételt szolgáltatnak neki, még pedig nem üdvözlő sürgönyök vagy népgyűlések s egyébbel, hanem valami másféle fontos po/iczió átengedésével. Mert hiszen szinte lehetetlenség elgondolni azt, hogy itt gróf Zichy János „liberálizmusa" sokalta volna meg végre Barkóczy aknamunkáját, mint azt oly sokan jámbor jóhiszeműséggel gondolják. Hisz az a „liberálizmus", ha csakugyan meglenne, tettekben is nyilatkozhatott volna már korábban is. Hanem nagyon valószínű az, hogy maga a „ravaszabb" r. katholiczizmus, szemben a „harczos" irányzattal, különösen Tisza határozott állásfoglalása óta, okosabbnak látta a húrt tovább nem feszíteni, hanem miután egy emberöltőre legalább is biztosíttatott a klerikalizmus érvényesülése, egy hatásos fordulattal most úgy tüntetni fel a dolgot, hogy Barkóczyt elejtették. így legalább a protestántizmus és a liberalizmus is tapsolni fog a miniszter cselekedetéhez, a kinek pozicziója ez által erősödvén, az egész eset ismét csak az ő malmukra hajtja a vizet. S ebbeli felfogásunkat még megerősíti különösen a lapok által hangoztatott az az érdekes hír is, hogy Barkóczyt ar. kath. főpapság tudtával menesztették; ennek oka pedig bizonyára nem kereshető abban, hogy Barkóczyt talán maga a főpapság ejtette volna el. Taktika az egész. S az ultramontánizmus nyugodt. Mert húsz-harmincz évre azért ki fog hatni Barkóczy munkájának eredménye ; hisz a minisztériumot már megrakta klerikális elemekkel, a középiskolákat is hasonló szellemű fiatal igazgatókkal, tanárokkal és kongregácziókkal. Ily teljes felszerelés, mondhatnánk „municzió" mellett aztán könnyebb lesz az ellenséget ik kiböjtölni. És húsz-harmincz év alatt, esetleg 10—15 év múlva, ki tudja, nem akad-e majd megint Barkóczynak valami „méltó" utódja, a ki csak úgy suttyomban 5—6 évig ismét el fogja végezni a maga dolgát s felfrissíti egy kissé újra az igazgatók karát? Magának Barkóczynak a személyéről itt tulajdonképen nem is kellene beszélnünk. De mivel az egész ember egyénisége, vaksága, fanatizmusa és rövidlátósága oly tipikusan állítja elénk a római katliolikus jezsuita nevelés „hithű" katholikusát, a cadaver-tí-pust, — néhány szóval erről is meg kell emlékeznünk, habár másfelől nem hallgatjuk el azt, hogy komoly vallásossága, meggyőződése, határozottsága, — az, hogy, bár Róma által és Rómán keresztül, de mégis magát a keresztyén világnézetet akarta megvédelmezni és érvényesíteni, határozottan elismerést érdemel. De vájjon mit ér mindez, ha őt is, mint minden igazi római katliolikus hívőt, különösen laikust, utolér a pápai nevelés átka: meg kell semmisíteni önmagát, vakká, süketté lenni, nem az Istennel szemben, nem egyenesen az Istenért, hanem azért a közvetítő hatalomért, melynek neve Egyház, melynek feje a pápa, melynek hatalmi szervezete internaczionális, czélja első sorban a földi uralkodás s igazi képviselője nem a Krisztus gyülekezete, hanem a klérus, a papság magasabbrendü testülete, a római „iibermenschek" gyülekezete. Mert az bizonyos, hogy a Barkóczy hithűségére emlékeztető egyéniségeket teremtett már a Soli Deo Glória eszméje is, a református egyház, a predestináczió hatalma és átélt gondolata is. De micsoda más típusok ezek és micsoda más a Barkóczyaké, a kik, néha naiv idealizmussal is, nekimennek a harcznak, el is véreznek azért, hogy a „magasabb rendnek" egy kicsiny csapata ő rajtuk keresztül világi hatalomra jusson! Vannak, a kik nagyon szeretik összehasonlítani Kálvint Loyolával; nekünk azonban itt nincsen helyünk, de szükségünk se erre. De ajánlunk egy más összehasonlítást. Hasonlítsuk össze Barkóczyt pl. csak hivatalbeli egyik elődjével, Szász Károly püspökkel. Az eredménnyel mindenki tisztában lehet. S ha ily szempontból vizsgáljuk Barkóczy egyéniségét, rokonszenvünknek még az a kis árnyéka is eltűnik, a mi a lelkünk mélyén az ő számára esetleg még megmaradt. Mert ha igazi r. katliolikus volt, akkor bizonyára cadaverré kellett válnia; hogy pedig az volt, bizonyítják tettei ós nyilatkozatai, kezdve a „tételes torzvallások"-on, egészen mostanáig. Öt azonban bizonyára mindez nem háborgatja; hithű lelke meg van győződve a felől, hogy maradandó értékű munkát végzett. Vajha megérné azt az időt, mikor majd maga az élet fogja benne felébreszteni a keserű csalódás érzetét, a mi azonban sohasem fogja meg nem történtté tenni azt a sok igazságtalanságot, melyet neki rövid, de ily dolgokban, sajnos, elég hosszú hat év alatt életre hívni sikerült. Sebestyén Jenő.