Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-27 / 43. szám

torokat, harangozókat . . A kik megjelentenek, többen voltanak 250-nél, kik közül reformátusok voltanak 57-en". A vádat már feltették („melyet régen koholtanak"). Nem kicsiny dolgok voltak az akczióban renddel felsorolva (fo a törvényesség). Mit is cselekedett a sok megriasztott ember? Megsértette az isteni |es emberi törvényeket. Hogyan? „Mindnyájan hátrahagyván az Istennek és az embereknek szerelmét és félelmét, az egész pápistaságot és igy a királyt is bálványimádónak kiáltották ki . . a B. Szüzet a meghalt szenteket . . káromolták, a venerabile sacramentumokat megtapodták, a rebelliseket . . . segítették, a töröknek Magyarország megvételére utat nyitottak". Ez a sok és nagy bűn megtorlás után kiált, azért a fiscus procuratora (Majlát Miklós) odatette, hogy „a törvénybe idéztettek, mint kik Istent és királyt megbántották fejeket és mindeneket elveszessék az ország articulusi szerént". íme a törvény kiált, nincsen személyválogatás, ellenben van igazság, de a dolgok rendje tapintatosságot kiván, ha a főbbek megszorulnak, tisztul minden, mert az ügyefogyottabbak úgyis a kolompos irányában igazodnak. Ezért Selyey István a pápai papot és „a környül levő helységeknek püspökjét" ötöd vagy hatod magával szólítják. Vajh" ha ezek elbuknak! Mi is történik akkor? Sorra bukik mind. Nagy rántás esik azon a kötélen, „soha többször az evangyéliumi vallás lábára nem áll". Itt a kritikus pont. Selyey István a harcz homlokvonalában áll. Sok függ attól, megállja-e helyét. A pápai pap és „a környül levő helységeknek püspöke" pedig szelid mint a galamb és okos mint a kígyó, úgy a mint ezt az írás javalja. Kegyelmes királyával nem akar perbe szállani, az akczió nagy bűnökkel vádolja, ha ezek nyomnák a lelkét, méltó a halálra. Ám itt hiba, vagy legalább is hiányosság vagyon. Ezen segíteni fölöttébb szükséges. A dolog ugyanis úgy áll, hogy „az accusatio semmi részben az ő személyére nem esik, ha valakinek ellene vagyon valami praetensiója, szükséges, hogy az hiteles jó bizonyságokkal álljon elő, hogy olyannak megmutogattathassék, a micsodásnak vádoltatik". Persze, persze. A törvényesség fontos, mert messziről mások is odanéznek. A formaságokat meg kell őrizni. Vegyenek a vádlottak védőket. Sélyey ugyan azt védelmezi, hogy erre szüksége nincsen, mert „az igazság kevés szóban áll, a procuratorok hosszas veszekedésekre szükség nincsen", de ha már „a felséges szék" így kivánja, legyen. Megnevezi prokurátorait. Ezzel a figyelem reájuk irányul, már mint a prokurátorokra. A „felséges szék" meghányja-veti a dolgot, legyenek védők, de a megnevezetteket el nem fogadja. Neki (a felséges széknek, olyanokra van szüksége, a kikhez kétség nem fér, ő küldi ki a védőket. Előbb kettőt, aztán hármat. Jól megy a dolog, de mégis aggályok merülnek fel, hátha sok szakács elsózza a levest. Gyanúval kísérik a védőket, hátha nem jók? Róma embereinek jó védőkre lenne szükségük, ügyes, jó védőkre. Ez irányban némi kételyek támadnak, a türelmetlenség itt-ott mutatkozik, mit is főznek a prokurátorok ? Néha valami jelzi a feszültséget, Például: „Mondják vala a birák hallhatos szóval: legyen annyi procuratorotok, a mennyit akartok; de ha száz lészen is, azt bizony véghez nem viszitek, hogy el ne nyomattassatok". Valóban a gyanú nem alaptalan. A prokurátorok ügyetlen, fölöttébb alkalmatlan emberek. Mit is követelnek? „Nevezzék ki a személyt ki ellen, a helyét, időt, mit mikor cselekedett, mert másképen sententiát arról a birák és Ítéletet nem tehetnek." Milyen emberek is ezek a prokurátorok. Semmi érzékük az iránt, hogy itt nagy dologról vagyon 'szó, ama bizonyos kötélnek megrántásáról, a melynek utána „soha többször az evangyéliumi vallás lábára nem áll". Nincsen értelmes ember közöttük, ez a hiba. Mielőtt a dolgok ezen épenséggel nem kívánatos dűlőre jutnának, egyszerre előkerülnek azok a bizonyos punktumok, háromfélék, a melyek között lehet válogatni. Előkerülnek. Igen jók. Nem kell más, csak egy névaláírás és vége szakad a sok huza-vonának. Ütik a vasat Róma férfiai. „Az unalomig kínálják a reversionálisnak subscriptiójával, ottan-ottan mondják, hogy nincsen más mód, hogy elkerüljék a halált, tömlöczet" stb. Ütik a vasat, még az érsek sem rest, sürög, forog. Majd szelid, majd meg mérges, de inkább szelid, közlékeny és leereszkedő. Nem sajnálja a fáradságot „igen nagy atyai indulattal javallani mondván: ne szállj perbe .. irgalmasságot kivánok nem Ítéletet. Ma atya vagyok, de holnap kemény biró". És az érsek nem fárad egymagán. Segítenek neki. Ott sürögnek mellette „szépen és rutul" erőltetvén a subscriptiót „a szent munkát igen véghez vitték". Mindez pedig igen természetes, az üdvözítő egyháznak segélyére sietni illik, azután meg a magyar főpap kincsekben nem szegény. A szent hévség elragadja a világi urakat is. Forgács Ádám gról (1601—1681) az egykori kassai, majd érsekújvári főkapitány, most országbíró (egyébként kitűnő gazda), pl. a kritikus napokban egyszerre felcsapott hittérítőnek. Márczius 6-án összegyűjtvén a nyakasokat, hathatósan buzdítá őket az aláírásra. Derék oráczió volt, Tanúságot tehet róla Sennyey István (1652 óta esztergomi kanonok, 1656. pécsi választott, 1659 után veszprémi fölszentelt püspök), a ki ott hegyezi füleit „az oldal kamarában, mert néki (már t. i. Forgács Ádámnak) sem hittek a püspökök, hogy hiven járna el." A derék világi úr elment a legszélső határig. Majd eljön az idő, a mikor azután, osztán, végre, certis et accomodatio locis gyakorolhatják ismét hivatalukat, de most, most csak írjanak alá ! A király haragszik felettébb igen ! Jól beszélt. Szinte látjuk Sennyey Istvánt „az oldal kamarában", a mint önkénytelenül fejével helybenhagyólag bicczent: jól beszél. De íme a nyakasok meg nem indulnak. Sőt mi történik? „A hosszas oratiora a több tiszt, atyafiak egyezésekből felel Miskolczy Mihály." És ugyan mit?