Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-11 / 6. szám

KÖNYVISMERTETÉS. „Vasárnap délután." Gyakorlati lelkészi folyóirat. Szerkeszti és kiadja Ágoston Sándor ref. lelkész. Kórógy, u. p. Gabos, Szerém m.* Az 1910. év őszén minden előzetes bejelentés nélkül, szerényen, zajtalanul egy kis füzet jelent meg s kért bebocsátást a református parókhiákon. „Vasárnap délután" — imák és elmélkedések, szerkeszti és kiadja Ágoston Sándor, kórógyi lelkész — ez állt a czimlapon. Tehát egy gyakorlati czélokat szolgáló lelkészi folyóirat első száma volt a váratlan vendég, a melyet bizonyára a legtöbb helyen kellő figyelemre móltattak. Ezt a figyelmet meg is érdemelte, mert egy szépkészültségű ifjú lelkész alapos élet- és bibliaismeretéről, pozitiv hitéről s nem közönséges stílusérzékéről tesz bizonyságot. Nem csoda, ha aztán már a többi füzetek a maguk egymásutánjában várva-várt kedves vendégeink voltak. Könnyű megszeretni Ágoston dolgozatait, mert mindegyikben van mondanivalója. Gondolatai mindig teljes fegyverzetben jelennek meg előttünk, dc soha nem csörömpölve. Az unalmas, értéktelen, szemfényvesztő szómorzsolásokat kerüli, taposott nyomokon nem jár s nemcsak a rideg értelemre, de a szív érzelmeire is ügyesen apellál. Azok a történetek, események, mesék, rajzok és mindenféle aktualitások pedig, melyekkel egy-egy igazságot sokszor meglepő találékonysággal világít meg, nagyon alkalmasak arra, hogy az a templomi óra még hetek múlva is szóbeszéd tárgya legyen a gyülekezetben. A textus megválasztásában az alkalmat, a czélt soha szem elől nem téveszti. Tárgyát a jó theológus szakavatottságával kezeli. S ha az allegorizálás terén néha talán a kelleténél is nagyobb szabadságot enged magának, mindazonáltal még ez esetben sem tudjuk megtagadni szimpátiánkat. Az alkalmazásban pedig — mondhatni — mester. A szerző markáns egyéniségét, eredetiségét munkája olvasása közben lépten-nyomon kiérezzük. Az ünnepi és egyéb alkalmak a legtöbb lelkipásztort a máiunalomig elcsépelt textusok sokszor hallott magyarázgatására késztetnek, Ágoston azonban itt is tud újszerű, érdekes lenni a nélkül, hogy újszerűsége, érdekessége, eredetisége miatt szem elől tévesztené az ünnepi alkalom tárgyát, czólját, jelentőségét. Ádventben például, eltérve a régi sablontól, mely szerint a puszták prófétájának megtérésre hívó prédikácziója az egyetlen tárgy, beszél a szégyenteljes rabszolgaságba jutott zsidó kiváltásáról, hogy reámutasson a bűnbesülyedt emberiség megváltására (III. Mózes XXV. 47—48); aztán meg arról a kőről, melyet az építők megvetettek, de a mely Isten akaratából mégis a szegeletnek kövévé, az üdvösség egyetlen feltételévé lett. (Zsolt. CVIII. 22—23-) A karácsonyra figyelmeztető magyarázatában a kivágott libánoni czódrusokkal, gyö* Kapható a szerzőnél. Fűzve 4 kor. Fekete vászonkötésben 5 korona. kértelen karácsonyfákkal szembeállítja az Isai törzsökéből növekedő vesszőszálat; a külső, üres, csillogó ünneppel szembe az Isten szíve szerinti, benső ünnepet (Ézsaiás X. 33—XI. 2.) Igen szép a karácsonyt befejező magyarázat, melyben a hányt-vetett életű, nyugtalan emberiség óhajtva várt állandó békességéről beszél. (Ézsaiás LIV. 10—11.) A böjti úrvacsora után a könnyelmű, nem őszinte fogadástételek haszontalan voltát tárja fel. (Lukács VI. 46—49.) Nagypénteken a kettéhasadt kárpitról szól az ige, hogy a húsvéti úrvacsorához készülő bűnbánó híveket Isten megközelíthetőségére figyelmeztesse s ezáltal vigasztalja. (Márk XV. 37—38.) Egyik úrvacsorához pedig a meghívás eképen szól: „G-vere fel Béthelbe, hol lelkednek nyugodalma lészen". (I. Mózes XXXV. 1—3.) S így tovább. Mindegyik érdekes, értékes, építőtartalmú, komoly munka. Mindegyikben az istenige felemelő szavát s nem az emberi okoskodás kétesértékű, üres kiabálásait halljuk. Akkor is, midőn a Kálvineum, a belmisszió, az egyházfegyelem s más, az egyház életébe vágó eszméket viszi a szószékre vagy mikor úgynevezett „közönséges" magyarázatokat tart, Ágoston mindegyikben úgy áll előttünk, mint az evangéliumi keresztyénségért munkáló (ha úgy tetszik: „belmissziói") hivatását komolyan vevő, érdemes lelkipásztor, ki megbecsüli a szószéket, meg azt az egyházat, azt a népet is, melynek őrállójául hivatott. Szerző e magyarázatokat vázlatoknak szánta. Szerintünk azonban még sem puszta vázak ezek. De minthogy legtöbbjében egész sereg új meg új gondolat van szinte művészi ügyességgel összetömörítve, átdolgozásuk, kibővítésük nem felesleges, már csak a mi falusi népünk egyszerű értelmére való tekintettel is. Az elő- és.utóimák, melyekkel a magyarázatokat elláttta szerzőnk, kedvesek, egyszerűek, népiesek, az igemagyarázat tárgyához szigorúan ragaszkodók s így a czélnak megfelelők. Sőt ott találjuk az alkalmas ének számát is, hogy jgy az egész aktus egy teljesen összefüggő, egységesen ható istentisztelet legyen. Mennyi erő van az így berendezett, szervesen egybevágó istentiszteleti cselekményekben s milyen siralmasan szegény, hatástalan az a templomi óra, melyben az imádság, az igemagyarázat, az ének egymástól egészen eltérve, mindegyik más-más gondolatkörben mozog! Befejezésül újra kiemelhetjük azt, hogy e kis munka a szerző ingadozás nélküli, evangéliumi keresztyénségéről tesz tanúságot. S ezt nagy örömmel állapítjuk meg; mert hiszen mi láttuk Ágostont „az ifjúság háborgó napjaiban", féltő szeretettel láttuk a kételkedés tüzében. Most pedig bizonyságát szolgáltatja annak, hogy a becsületes kételkedés is Krisztushoz vezet, hogy „az igazán tusakodó megkoronáztatik". (II. Tim. 2. 5.) Ory Lajos. \