Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-02-11 / 6. szám

sot van olyan is, a kinek 51, mondd ötvenegy K 46 f-re inegy csak az egyházától és híveitől járó évi jövedelme. Mindennek, még a fizetés és javadalom letagadásának is van határa! Itt azonban úgy vesszük észre, mintha nem volna! Mert már csak nem akad olyan gondolkodó lény, a ki elhihetné, hogy egy középiskolát és legalább hároméves theológiai tanfolyamot végzett ember* évi 51 K 46 f-ért elment volna rendes papnak! Hisz egy sánta vagy vak béres se szegődik el ennyiért egy évre ! Meg egy koldus sem élhet meg havi 4 K-ból, hát egy családos lelkész! Már pedig itt nyomtatott, hivatalos névtár bizonyítja, hogy a legutóbbi évekig, egészen a kongrua megadásáig ennyiből élt. Ezt a kellőkép nem minősíthető letagadást a kultuszminiszter, mint a valóságnak megfelelőt, elfogadta s ennek alapján a fönti fizetéseket 1466 K 56 f-ref, 1474 K 14 f-rel, 1487 K 70 f-rel, 1494 K 28 f-rel, 1511 K 80 f-rel, a legkisebbet pedig 1548 K 54 f-rel egészítette ki! És még mondja valaki, hogy nem érdemes ebben a „soviniszta" országban az „elnyomott" oláhok közt pópának lenni! És állítsa azt, hogy érdemes a nemzeti eszméért élni, küzdeni, harczolni, a lelkészi javadalmat lelkiismeretesen bevallani ! Milyen lelkiismeretesen adogatták össze — hogy mást ne említsünk — a ref. lelkészek apró kis temetési stóláit, a melyekért pedig úgy meg kell szenvednünk s a melyek elenyésznek annak a birkának, tehénnek vagy disznónak az árához képest, a mit az oláh pap egy-egy temetésért kap. S milyen szépen elfeledkeztek az oláh pópa misepénzéről, a nép babonáján alapuló szolgálataiért járó borsos „tiszteletdíjai"-ról ! Vagy ezek is mind benne vannak abban az 51 K 46 f.-ben, a mit a 238 lelkes szász veresmarti görög kath. gyülekezet nyújt rendes lelkészének"?! A kongrua-törvény 11. §-ának 5. pontja alapján benne kell lennie; a kultuszminisztérium elfogadta, tehát benne van! Nem tudjuk ugyan, hogy milyen örömmel .fogadná az ezt megállapító hivatalnok, ha néki kellene megtérítenie évenként azt a „kis" különbséget, a mi a mult évben is kiutalványozott 1548 K 54 f. kongrua és a szászveresmarti pópának az 1600 K-ból valóban hiányzó jövedelme között van s a mely most az adózó állampolgárok zsebének rovására megy ?! Tudjuk, hogy ezeken a szomorú dolgokon mi már aligha változtathatunk. Nem is ez a czélja felszólalásunknak. A lelkészi fizetéseknek újból való rendezése előtt állunk. Ha a nemzetiségi egyházakban ilyen alapokon történik újból a lelkészi javadalmak felszámítása és utalványozása, a milliók sokasága zúdul az állami adók legnagyobb részét viselő magyarság nyakába. Már pedig minden önérzetes állampolgárnak tiltakoznia kell az ellen, hogy 25—50—80 lelkes gyülekezetecskéknek magyargyűlölettől izzó papjait magyar pénzen erősítsenek a * A kongrua-törvény 4. §-a ugyanis ezt a minősítést kívánja meg az 1600 K-ig való kiegészítésnél. „nemzetiségeket elnyomóknak, sovinisztáknak" kikiáltott, voltaképen azonban az oktalan, szinte gyámoltalanságba csapó nagylelkűségnek már annyiszor csődöt mondott politikáját követő kormányok ! Itt csak egy mód segít. Az új kongruatörvényben ki kell mondani, hogy 150—200 lélekszámot meg nem haladó • gyülekezet lelkésze csak akkor részesül fizetéskiegészítésben, ha ezt a magyar nemzeti érdek indokolttá teszi. Ugyancsak törvénybe kell iktatni azt is, hogy az, — akár a törzsfizetéshez akár a korpótlékhoz adott állami fizetéskiegészítés a törvényben megállapított minimális fizetésnek a felét csak akkor haladhatja meg, ha fontos nemzeti érdek követeli. Ajánljuk ezt a megoldást az arra illetékes tényezők figyelmébe. Dr. K. 1. ISKOLAÜGY. Barkóczy távozása. A magyar középiskolai tanárságot kellemesebb, nagyobb megelégedést keltő hír nem lephette volna meg annál, mint hogy a közoktatásügyi miniszter báró Barkóczy Sándort, a középiskolai ügyosztály vezetőjét, eddigi működése teréről elszólította és más ügyosztályba helyezte át. E jelentős eseménynyel kapcsolatban méltán beszélhetünk az egész középiskolai tanárság megelégedéséről és öröméről, mert ez a nagy és komoly testület, mely az élet sokféle széthúzó erői között is mindenkor fenn tudta tartani az egyességnek lelkét a nemzeti kultura nagy czéljainak tudatában, a maga egészében érezte káros és veszedelmes hatását ama pártos és elfogult szellemnek, mely önző felekezeti érdekből a felekezeti gyűlölség mételyét plántálta a középiskolába, s melynek megteremtője és főképviselője báró Barkóczy Sándor volt. Csak kevesen lehetnek olyanok, a kik a felekezeti aspirácziók e magas őrállójának letörésén búnak eresztik fejüket, s leginkább azok között vannak, a kiknek illik a hatalmát vesztett patronusért barátságtalan arczot vágni. Eléggé sajnálatos, közállapotainkat jellemző, elszomorító jelenség, hogy egy embernek neve, személyisége, hivatalos állása, érzülete, gondolkodása, irányzata, mint a lidércz feküdhessék rá legtöbb reményt érlelő közintézményeinkre s a szellemi javakkal sáfárkodó egyik legintelligensebb testületünk tagjainak lelki világára és exisztencziájára. E sajnálatos, elszomorító jelenségnek beszédes példája a közel hat évig tartó uralom, mely Barkóczy nevéhez fűződik s mely az egységes nemzeti nevelés ügyének többet ártott, mint az évtizedekig tartó, nyílt felekezeti harcz; több visszavonást keltett, nagyobb gyűlölséget támasztott, a szívekből több zúgolódást sajtolt ki, mintha a bevallottan erőszakos elnyomatás idejét éltük volna.