Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-22 / 51. szám

lenek-botlanak lábad előtt s betanult szavakat hadarnak. Te is fázol és sietsz meleg szobába jutni s azért boszszús vagy a koldusgyermekekre, a kik lábad előtt szaladgálnak. Szegénykék, nagyon sajnálatraméltók . . . Egy ilyen gyerekről szeretnék mesélni, nem épen olyanról, akit már koldulni küldenek ki, mert még nagyon apró, hat éves vagy tán még annyi se, hanem olyanról, a kit egy-két év alatt bizonyosan arra használtak volna. Kora reggel volt. Egy nedves, hideg pinczelyukban ébredt föl. Ruhácskája vékony volt, reszketett a hidegtől, a szögletben egy ládán ülve azzal szórakozott, hogy unalomból nézte, hogy jő szájából a lehellet ... De nagyon éhes volt ... s az órák teltek . . . s ő újra és újra a falóczához lépett, a melyen beteg anyácskája feküdt; vékony volt, mint a lepény, a derékalj, vánkos helyett valami bugyor volt feje alatt. Mily sors hajtotta őket ide? Valószínű, hogy fiacskájával más városból jött és hirtelen megbetegedett ... Az ünnep küszöbön áll, tehát a többi pinczelakó távol volt, csak egy félreeső zúgban nyöszörög, csúzos fájdalmaitól kínozva, egy nyolczvanéves anyóka; azelőtt valahol mint dada szolgált, most elhagyatva haldokolt, nyögött és jajveszékelt s szidta a kis fiút, úgy, hogy az félt hozzá közeledni. Innivalót a folyosóról hozott magának, de sehol egy falatot nem talált s ismét és ismét a lóczához lépett, melyen anyja feküdt, hogy fölébressze. A szürkületben olyan félelem fogta el; már rég leszállt az est, de világot nem gyújtottak. Még tapogatta anyja arczát s csodálkozott, hogy nem mozdul s olyan hideg, mint a fal. Milyen hideg van itt, gondolta magában, mialatt kezét a halott vállán nyugtatta. Aztán ujjacskáiba fujt, hogy fölmelegedjenek s a mint most megtalálta a lóczán sipkáját, csendesen és tapogadózva kilopódzott a pinczéből. Már hamarább elment volna, de félt a lépcső előtt őrt álló nagy kutyától, mely egész nap a szomszéd ajtó előtt szűkölt. Most a kutya nem volt már ott. S a gyermek az utczára osont. Teremtő Isten, micsoda város! Ilyet életében sem látott. Milyen sötét volt az éjszaka azon a helyen, a honnan jött; az egész utczában csak egy lámpa volt. Az alacsony faházikók fatáblákkal voltak elzárva; alig kezd beesteledni, senki sincs már az utczán;

mindenki bezárkózik a házakba, csak a kutyák csoportosulnak százankint, ezrenkint s egész éjen át ugatnak, vonítanak. De legalább ott meleg is volt s ennie adtak. Ellenben itt . . . Istenem, csak egy falat kenyere volna, hogy éhségét csillapítsa. Milyen lárma és zűrzavar mindenütt! A sok lámpa és a sok ember, ló, kocsi és fagy ! Az agyonhajszolt lovak orrlikaiból pára száll föl s gyűrűzve fagy meg, a patkók a laza hó alatt kocczannak a kövön, az emberek taszigálódnak és . . . Istenem, hogy szeretne enni, ha csak egy harapásnyit is ! S egyszerre úgy kezdenek járni ujjacskái is. Es megint egy utcza, óh milyen széles! Itt bizonyosan eltapossák egymást az emberek! Hogy kiabálnak, futnak, hajtanak ... és világosság, annyi világosság. Mi ez ? Mekkora üveg! S az üveg mögött szoba s a szobában fa, mely a mennyezetig ér — karácsonyfa, sok-sok aranypapirossal és almával. A karácsonyfa körül bábuk és lovacskák fekiisznek. A szobában a gyermekek tisztán, felcziczomázva szaladgálnak ... s kaczagnak és játszanak és esznek és isznak. Ni! egy kis lány egy kis fiúval tánczol, milyen csinos kis lány! Muzsikálnak is, hallani lehet az üvegen át. A szegény gyermek látja mindezt, csodálkozik és nevet. De most már lábujjai is fájni kezdenek, a kezei egész pirosak lettek, ujjacskái már nem hajlanak s fájnak a mozgatásra. Most a fiúcska elkezd keservesen zokogni s tovább szalad. Egy másik üvegen át megint egy szobát lát, karácsonyfákkal díszítve, az asztalokon mindenféle kalácsok, mandulás, piros és sárga kalácsok ; négy gazdagon öltözött hölgy ül ott, — mindenkinek kalácsot adnak, a ki odajön s az ajtó folyvást nyílik, az utczáról sok uraság megy be. A gyermek az ajtóhoz lopózik, kinyitja, belép a szobába. Juj! hogy rákiáltanak, hogy integetnek, hogy távozzék. A hölgyek egyike gyorsan hozzálép, egy kopekecskét nyom a markába s kinyitja előtte az utczára vezető ajtót. Hogy megijed ekkor a gyermek. A kopekecske a lépcsőre gurul, ujjacskáit nem tudja hajlítani, hogy megfogja. Gyorsan, gyorsan elszalad — hogy hová, maga sem tudja. Csak szalad, szalad s markába fúj. De mi ez? Az emberek megállnak és tolonganak, az ablakban az üveg mögött három kis baba van kiállítva, piros és zöld ruhácskákba öltöztetve, mint hogyha élnének. Egy öreg emberke ül egy széken s karjaival hadonáz, mint hogyha nagy hegedűn játszana, más kettő áll mellette s kis hegedűkön tánczoltatja a vonót, fejecskéikkel taktusra bólogatnak, egymásra néznek, ajkaik mozognak, beszélnek, annak rendje szerint beszélnek, csakhogy az üveg mögött nem hallatszik. A gyermek azt hiszi előbb, hogy elevenek. De mikor hirtelen eszébe jut, hogy csak bábuk, elneveti magát. Még soha életében nem látott ilyen bábukat. Közel áll ugyan a síráshoz, de a mint a bábukra néz, ismét mosolyra derül. Egyszerre úgy tetszik neki, mint hogyha valaki hátulról megfogná ruháját s íme előtte áll egy nagy gonosz suhancz, sapkáját lekapja fejéről s gáncsot vet neki lábaival. A földre bukik. Az emberek felkiáltanak. Akkor megretten, felugrik és szalad, szalad — hogy hová, maga sem tudja — egy idegen udvarra s ott elbújik egy farakás mögé. Itt sötét van, gondolja, itt nem találnak meg. Osszekuporodik, a félelemtől alig tud lélegzeni . . . egyszerre olyan könnyű, olyan csodálatos könynyű érzése támad, kezecskéi és lábacskái nem fájnak többé, meleg járja át testét, olyan meleget érez, mint egy kályha mellett. S most megint összeborzong... elaludt. Milyen jó itt aludni ... itt fogok ülni egy kicsit, aztán visszamegyek a bábukhoz. S a mint álmában a bábukat látja, mosolyog a gyermek . . . Ép, mintha élnének . . . mialatt a bábuk hegedülnek, úgy jő neki, mintha édesanyja dalolna felette altató dalt. Anyácskám, alszom, óh, milyen jó itt aludni. Jer velem, kis fiam,