Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-08 / 49. szám

merője a kiszabott ismeretek közlésén felül más hévmerője az, mennyiben tud egyáltalában érdeklődést, rokonszevet kelteni maga a tudomány iránt. Tud-e fölmelegíteni egyáltalában ? És ez gyakran független az iskolának nagyságától, tanítóinak híres-nevezetes mivoltától. Erasmus például híres iskolában tanult Párisban egykoron, de ez a maga bevallása szerint keveset épített rajta, holott az úgynevezett tananyagot pontosan kiadagolták és megkövetelték benne. Mi volt a hiba? Nem tudott, talán nem is akart lelkesíteni, mihez képest az a bizonyos útravaló is sovány volt. „Nem hoztam magammal mást onnét, így számol be az eredményről, csupán csak hideg kedélyt és (bocsánat, ő így mondja) temérdek bolhát." Hideg kedélyt. Van-e ismeret, a mely kárpótolna azért a veszteségért, melyet ez a két szó kifejez? Iskoláról rosszabbat már mondani nem is lehet, mennyi unalomnak, kényszernek eredményét fejezi ki ez a két szó ! Kárpótol-e érte az a valami, a mit ennek fejében kénytelen-kelletlen kaptunk s a mit olyan jól esik elfelejteni? Lehetett aztán az az iskola még olyan nagy és lehettek annak tanítói is akármilyen nagy tudósok. „A betű öl." A mit ma tudunk, azt előbb-utóbb talán elfelejtjük. Mi az, a mi megmarad és elkisér messzire, legtöbb esetben mindvégig? A tudománynak szeretete. Az az iskola, a mely ezt tudja avatott kezekkel föléleszteni, a mely ezt tudja táplálni, hat, erősít, melegít valóban. A fölébredt és lábrakapott rokonszenv, kedvérzet, a mellyel a fogékonyabb fiatalember az iskola falai között, hogy úgy mondjuk frigyre lép, a legbecsesebb útravaló, a mit az iskola adhat. Az üdvös benyomások egykönnyen nem múlnak el, kedvezőbb körülmények között a tudományok szeretetének alakjában felébrednek, az ismeretek pótlására, gyarapítására sarkalnak, a kedélyi emócziókat fönntartják, megedzenek és közhasznú munkásságban nyilatkoznak. Nincsen semmi túlzás abban, hogy az iskolának próbaköve az, a mit közönségesen így fejezhetünk ki: mennyire tudja a tudományt megszerettetni. Meg kell adni, a régi református iskolák apraja, nagyja itthon és külföldön egyaránt ugyancsak tudta azt, mi a legfontosabb az iskolában. Nehéz időkben temérdek jeleivel találkozunk annak, hogy a tanítok székeibe nemcsak ékesen beszélő, hanem melegszívű embereket ültettek, a kik tudtak érdeklődést kelteni. A nemes gondolat a szív melegével keresett és talált útat az ifjakhoz. Ne beszéljünk kivételekről, a mi mindenütt van, az iskolák egész szervezete a tanítók és tanítványok közötti közösségre utalt; a nagyenyedi főiskola nem áll magában, midőn fő elv gyanánt odaállítja: „Unum cor, un a eademque sit voluntas". A református iskolákban századokon át mindenkor voltak szürke professzorok, a kik tudtak megnyerni s aztán tudták a tudományokat megízleltetni, megnyerték pedig az embereket derekasságukkal és emberséges érzületükkel. És ebben állott azoknak az iskoláknak erejük és hatásuk. Olvassuk el csak azokat a sorokat, a melyekkel tanítói útnak bocsátották Bod Pétert, mennyi érdeklődés, az ifjú ember egyéniségének mily nagy mértékű közelebbi ismerete nyilatkozik meg azokban még a sorok között is. Nem is lehet máskép, mikor az előadó asztalok mellett olyanok ültek, „a kiket a tanuló ifjúság nagy csapatokban özönlött köriil ..." A ki „a legnagyobb gonddal ápolgatta őket, nem elégedvén meg a rendes tanítással, mutogatta az útakat és módokat, a melyen haladva czéllioz jutnak ... A tanulókat a lehető legnagyobb jóindulattal a maga körébe vonta, valahányszor akár kételyeik voltak, vagy valamit kérdezni akartak tőle".1 A hollandus professzor épenséggel nem állott egymagában, odaát rokonai voltak a lelkiekben a kartársak között és voltak ideát nálunk is, voltak pedig szép számmal Ki az a régi emberek köziil, a ki egyikremásikra ne emlékeznék? Szürke emberek voltak, éltek egyszerű viszonyok között szegényen, csak azok ismerték az ő gazdagságukat, a kik hozzájuk közelebb állottak : tanítványaik. Még élnek az emlékezetben, az öregebb emberek emlékezetében. Még látják őket egyesek néhanéha. A csendesebb órákban megjelennek, halkabban kezdik mondanivalójukat, azután nő a hévség, a fakó arczot megfesti a lelkesedés; gondolatok érik egymást, Milyen rövid is volt az az óra! Vannak, a kikre sokan emlékeznek ; vannak még többen, a kikről nem emlékszik már senki sem, a kikről nem emlékeznek meg az írások sem, de akár tudnak róluk, akár nem, valamennyien megegyeznek abban, hogy rokonszenvet tudtak ébreszteni és jótékony hatásuk arányban állott azzal a türelemmel, mely nagy tudott lenni a szeretetnek általa. Tudományukon, szigorúságukon átsugárzott a nemes humanizmus. Ezért tudtak adni. Nem bocsátották a nagy útra, az életre tanítványaikat hitvány útravalóval, mint Erasmusnak érintett iskolája, hanem adtak lelket, ideált, mely megelevenít. Tudtak adni. A nemzeti léleknek, a kálvinista tudatnak élesztői voltak, egyebekben pedig szegények, a genfi papnak életmódban, világfelfogásban tőrülmetszett atyafiai. A nagyobbhatású professzorok megnyertek, megnyerték az embereket tárgyuknak, a tudománynak. Párthíveket szereztek a legszebb gondolatoknak a legnemesebb eszközzel, az érdeklődés felkeltésével. E téren találkozik valamennyi és a mikor róluk beszélnek a feljegyzések más szavakkal, de lényegileg ugyanazt mondják ; meg tudtak nyerni. Ha például Herepei Ádám (sz. 1756) egykori nagyenyedi tanár sikeres tanításának okát illetőleg azt írják, hogy „a szív utána ment az ő tanításának" és kezei között „a história kedves fákká lett ... a főnek és szívnek egyaránt beszéllett" s szavak értelme megegyezik azzal, a mit feljegyeznek egy másikról (Hegedűs Sámuelről), a kinek előadása „eszet figyelni, szívet érezni kényszerítő".2 1 A. Hauok. „Realencycl. fiir prot. Theol. und Kiroke". * P. Szathmáry Károly „A gyulafehérvár-nagyenyedi Bethlenío tanoda tört.".