Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-08 / 49. szám

kritika mindig ő benne látta a belinissziósok ideálját. Pedig hát ő nem egyéb vallási téren, mint a festészetben pl. a „Nyolczak" czímű irány excentrikus képviselői vagy a költészet terén a „Nyugat"-isták. Ugyanaz az eltévelyedése a léleknek mindenütt, csakhogy más és más irányban. Az a cselekedete pedig, hogy semmire meg mert házasodni, arra hivatkozván, hogy majd gondoskodik az Úr az övéiről, kísértése az Istennek és nem egyéb czinikus quietizmusnál. Koronája azonban mindennek az, hogy elvei alapján nem akarván esküdni, egyházilag nem is kötött házasságot, csak polgárilag. íme a végletek találkozása! Az atheisták, szocziáldemokraták az egyik s a rajongók a másik oldalon. Csiától azonban ez furcsa dolog volt, mert tőle épen azt várta volna az ember, hogy csak egyházilag esküszik meg, a polgári kötést azonban, mint a bűnös világ intézményét elhagyja. De nem így történt. Ezek után, úgy hisszük, talán még sem fogunk védőknek feltűnni, ha kijelentjük, hogy egy dolgot azért mégis logikusan tett Csia Lajos. Szomorú, hogy idáig jutott, ezt még egyszer hangsúlyozzuk, de azt is konstatáljuk, hogy ő legalább becsületesen levonta a konzekveneziákat. A mikor ugyanis látta, hogy egyéni meggyőződése ellenkezik egyháza tanításával, a protestáns elv alapján kilépett az egyház szolgálatából. Szigorú tárgyilagossággal véve ebben semmi bűn nincs, csak mint jelenség szomorú, mert ebben az esetben tévelygést jelent. A kik azonban csak az ilyen esetek ellen pattognak ós rámutatnak, hogy ime, hova vezet a belmisszió és az „élő keresztyénség", azok nézzék meg az érem másik oldalát is. Mert „Csia testvér" legalább logikával dolgozott. De hol a logika azoknál, a kik a másik végleten, a másik irányban, tehát a legszélsőbb modern theológia sőt hitetlenség vizein eveznek, de azért nem vonják le a konzekvencziákat, sőt, a mint azt néha tapasztaljuk, görcsösen kapaszkodnak az egyház kerítésének külső deszkáiba és habár már egész testtel és lélekkel kivül állanak is, nem átallják az általuk semmibe sem vett egyház kezéből a fizetést elfogadni. S a kik most majd méltatlankodni vagy czinikusan gúnyolódni fognak „Csia testvér" méltán veszedelmes és föltétlenül elítélendő aberrácziója miatt, azok vegyék észre azt is, hogy a tévelygő szektáriánizmus másik szélső ellentéte gyanánt lehetnek egyházunkban ugyancsak segédlelkészek, a kik meg a vakbuzgósággal szemben alig látszanak hinni valamit és kiszáradt vagy kiábrándult lélekkel, éretlen stílusban Buddhához és az örök Nirvána után sóhajtoznak, de előbb néhány száz forinttal a zsebükben még Páris gyönyöreit szeretnék felhabzsolni (lásd „Lelkészegyesület" 40 szám, Tárcza). Lantosok, ifjú titánok, a kiknek „költészete" nem egyéb a tudatlanság vagy hitetlenség takarójánál, (mint azt a Szabolcska által néhány éve leleplezett ifjú óriások esete is bizonyítja) a kik Istent már csak valami ködös pantheos formájában ismerik. Ne legyünk tehát olyan szigorú kritikusok csak az egyik irányban, mert a veszedelem mindegyiknél egyforma nagy. A Bethánia irányában pedig addig föltétlenül megbízhatunk, a míg dr. Szabó Aladár áll annak az élén, a ki maga hosszú évek rejtett munkájával igyekezett oda hatni, hogy a legutóbbi belmissziói kurzuson az általa is megbélyegzett „torzalakok" hatását és elfajulásait megakadályozza. Csiánál ez nem sikerült, de sikerült másoknál s ez az ő érdeme. Theológiai szempontból pedig ne felejtsük el, hogy a kálvinizmusnak meg volt mindig a maga Scyllája és Charibdise, mert az őt állandóan kisértő határtalan vallási individualizmus és szubjektivizmus miatt mindig a legjobban volt kitéve a szektáskodásra való hajlandóságnak. Épen azért hirdessük csak még tisztábban az igazi kálvinizmust s egyházunk, konfesszióink, hitelveink érvényesítését követeljük az egész vonalon. Szükség van gerinczre, szükség van a konfessziókra, mert csakis az egyház hitigazságaihoz való ragaszkodás ment meg bennünket a hamis liberalizmus túltengésétől és a szektáskodás bomlasztó hatásától, hiszen mind a kettő egyformán veszedelmes, mert mind a kettő feloszláshoz vezet. TÁRCZA. Bod Péter és munkái. VIII. „A betű megöl. A lélek az, mely megelevenít." A leydeni egyetemről volt szó, a melyhez a XVIII. század folyamán a magyar kálvinistákat nem egy szál fűzte. Fináczy többször említett munkájában a magyar protestáns ifjak külföldi iskoláztatásáról szólván, a külföldön tanuló theológusok számát illetőleg így tájékoztat: „Az udvari kanczellária 1744—-45-ik évi irataiban 68 olyan protestáns ifjúnak a nevével találkoztam, a kik e két óv alatt külföldre mentek. A 34 református tanuló 3 híján egytől-egyig hollandi egyetemre törekszik. Csupa magyar nevek viselői, tiszántúli vármegyékből jobbára". Ez a tény kétségen kivül szoros szellemi összeköttetésre mutat, összeköttetésre; mely kálvinista egyházi életünknek szempontjából közönyös nem lehetett. Miben nyilatkozott meg ez a hatás? E kérdést feltenni könnyebb, mint reá röviden megfelelni. Első sorban azt kellene mérlegelni, hogy a magyar kálvinista ifjak mit hoztak onnan magukkal hazájukba. Alapjában véve minden iskolának hatása abban határozódik, hogy mit ad tanítványainak a nagy útra, az életre. Lehet valamelyik iskola nagy, lehet kisebb, taníthatnak benne tudósabb, vagy kevésbbé tudós tanítók, értéke a dolog lényegét tekintve attól függ, mit ad az életre. Mikor pedig útravalóról beszélünk, épenséggel nem gondolunk a formális képzettségre, vagy legalább is nem kizárólagosan erre. Az az iskola, mely a gép pontosságával működik, bizonyos mennyiségű ismeretet ad és pontosan bekövetel, lehet még rossz iskola is. A mit, megtanulunk, az idővel többé-kevésbbé elhalványul s a jótékony természet könynyít az 'agyvelőn, felejtünk. Az iskola értékének hév-