Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-24 / 47. szám

PROTESTÁN EGYHÁZI ÉS ISKOLÁT LAP Megjelenik minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal : IX., Ráday-utcza 28., a hová a kéziratok, előfizetési éshirdetési díjak stb. küldendők. Laptulajdonos és kiadó : A KALVIN-SZÖVETSEG. Felelős szerkesztő : BILKEI PAP ISTVÁN. Társszerkesztő: pálóczi Horváth Zoltán dr. Belső munkatársak : Kováts István dr., Sebestyén Jenő, Tari Imre dr. és Veress Jenő. Előfizetési ára : Egész évre: 18 kor., félévre: 9 korona, negyedévre : 4 kor. 50 fillér. Hirdetési díjak: Kéthasábos egész oldal 40 K, fél oldal 20 K, negyed oldal 10 K, nyolczad oldal 5 K. TARTALOM. Az Elet Könyvéből': Hajléktalanok menedékhelye. V. -J. — Vezérozikk: A ref. felekezeti egyetem létjogosultsága. Sebestyén Jenő. — Ulster győz. Bernát István. — Krónika. A lierczegprimás. Evangélikus testvéreinkről. Néhány összehasonlító adat. A czionisták. — Tárcza: Bod Péter és munkái. VI. Dr. Pruzsinszky Pál. — Könyvismertetés : A 'Sigray-ünnep emlékkönyve, —ó.—e. — Belföld: A falusi pap egyháztársadalmi munkája. II. Szabó Miklós. — Kálvinista végvár íVagykikindán. Demjén István. — Szocziális ügyek. Kálvinista. — Külföld: A svájczi franczia diákok konferencziája. B. Pap Lajos. — Irodalom. — Egyház. — Iskola. — Egyesület. — Gyászrovat. — Különfélék. — Pályázat.. — Hirdetések. Az Élet Könyvéből. Hajléktalanok menedékhelye. „Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre !" Zsolt. 90.,. Mindennapi életünk szomorú tapasztalata a hajléktalanokkal való találkozás. Modern társadalmunk egyik nagy égető sebe a hajléktalanok nagy száma. Különösen a nagyvárosokban szaporodnak el az ilyen emberek. A gazdagságnak a hátsó oldala a szegénység. A fényes palotáknak az árnyéka nemcsak a rongyos viskó, hanem a hajléktalanság is. A meleg szoba puha ágyának kiáltó ellentéte az utcza hideg köve. Pedig hány embertestvérünknek adta ezt osztályrészül kegyetlen életsorsa! Munkásházakat épít, hajléktalanok menedékhelyéről gondoskodik a szocziális politika, a szocziális lelkiismeret, az emberszeretet. De még mennyi embertársunk marad hajléktalanul?! Sem az intézményes, sem a szabad jótékonyság nem tud annyi hajlékot adni, mint a mennyit elvesz a bűn. A mások bűne: a hatalmasok durva önzése és a rosszakarók kapzsisága. Az emberek saját bűne: tudatlansága, restsége és fegyelmezetlen kapkodása. És akkor érezzük a hajléktalanság átkát, mikor a hajlék áldására szorulunk. Hideg esőben, kemény fagyban, süvítő szélben, nagy hóban, dermesztő télben. A hajléktalanság gyötrelmét itt a mi fővárosi palotáink között a zord időben érezi igazán a szegény ember. A barátságos fényű meleg hajlékok mellett a hidegben hajléktalanul ténferegni irtózatos kín. S még rettenetesebb, ha családok hordozzák ezt a kínt nemzedékről nemzedékre! És vájjon hányadik ilyen hajléktalan ember mondhatja el a zsoltáríró hatalmas himnuszát: „Uram, te voltál nekünk hajlékunk nemzedékről nemzedékre! ?" Igaz, hogy a „szegénynek drága kincs a hit, tűrni és remélni megtanít", de hátha nincs hite már, mert kiölte a nyomor, vagy nincs hite még, mert nem ért rá arról gondoskodni a nyomor ? Ne csodálkozzunk rajta, ha sok istentagadó a nyomor vértanúiból kerül ki. Ezeknek közellevő Isten kell! Olyan, a ki az emberekben lakik. Olyan, a ki megnyitja az ember szivét szeretetre és házát segítésre. A bennünk élő Isten lehet ezeknek a hajléktalanoknak a hajléka. A gyakorlati istentagadóknak ezt a fajtáját csak a gyakorlati istenimádással, az áldozó krisztusi szeretet kézzelfogható segítségével lehet viszszavezetni a mi örök hajlékunkhoz, az élő istenhez. Ezzel már átléptünk a szellemi hajléktalanok világába. Sok van ilyen a testi hajléktalanok között is. Sokat termelt az önző kapitálizmus és a vak szocziálizmus. Ezeknél az anyagi segítség útján végezhetjük a szellemi segítés, az Istenhez vezetés nagy munkáját. De ott vannak azok, a kik a testi nyomorral nem küzdenek, hanem a lelki hajléktalanság áldozatai. Ezeknek is sokféle fajtája van. Némelyek csak a mi örök hajlékunkból, a Jézus Krisztus Atyjától, a mi szerető Istenünktől költöztek el a bölcsészeti theiznnis hajlékába. Mások ebből az általános ideálizmus modern ornamentikájú pántheonába szállásolták magukat. Az egyiknél a személyes eszményekből személytelen utópiák lettek. A másik a határtalan és czéltalan fejlődés rajongójává változott. Vannak, a kik a szépnek egyedüli kultuszát, a hajdani palota fényes freskóit őrizték meg csupán. Számosan vannak, a kik csak az anyagi haszon aranyborjúját szolgálják. E mellett csak az marad meg, a mit a természet adott, az ösztön. És ez a „vér és arany", mint megvadult paripák ragadják az embert az összetörés felé. Némelyeknél még a haszon szolgálata is elesik s marad a nyers ösztön, a durva természet. Aztán a telhetetlen habzsolás után csömör és kiábrándulás következik. A skepticzizmuson és a pesszimizmuson keresztül eljut az ember a nihilizmusig. Végigjárja a