Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-24 / 47. szám

modern kultúra és élet minden hajlékát s végül mindent elveszítve, hajléktalan kóborló lesz. Ennek a modern hajléktalanságnak és hontalanságnak tragikus képviselője Nietzsche. Szívszaggató hatású „Vereinsamt" czímű vallomásszerű költeménye: A varjak is a város felé szállnak. Nemsokára esik a hó. És ő a városból kifelé menekül a madárhagyta téli pusztába. Mindent vesztett vérző szívét fagyos gúnyba fojtva megy czéltalanul. „Jaj annak, kinek nincs otthona!" Ezeknek a szellemi hajléktalanoknak menedékhelyet adni: ez a huszadik századbeli valódi keresztyénség időszerű feladata. Az Isten nélkül élő emberek közé el kell vinnünk a bennünk élő Istent a didergő lelkek hajlékául. Ebbe a hajlékba vivő ajtó a bennünk élő Jézus Krisztus. Az ösztön fölé jellemet, a haszon fölé szeretetet, a szépség fölé erkölcsiséget, a fejlődés elé czélt, a személytelen eszménykeresésre személyes eszménykövetést, a bölcsészeti istenhitre gyakorlati istenimádást és isteni életet kell építenünk ! „Adjatok, adjatok, a mit Isten adott!" Adjatok hajlékot a hajléktalanoknak szocziális munkával és krisztusi hittel! V. J. A ref. felekezeti egyetem létjogosultsága. Gyanús bizonytalanság kezd úrrá lenni a magyar reformátusság lelkén a debreczeni egyetem sorsát illetőleg. Tagadhatatlan, hogy bizonyos kérdéseket illetőleg kellemetlen, sőt veszedelmes csalódások réme fenyeget, a mely annyit már előre is elárulni látszik, hogy annak a rendkívüli áldozatnak, a melyet a debreczeni egyetemért hozunk, nem fognak megtérülni még az erkölcsi kamatai sem. Érthetetlenül homályos ez a kérdés és úgy látszik még a debreczeniek sem látják tisztán a jövendő fejleményeket. Mi tehát ily távolról még kevésbbé szólhatunk bele az egyetem tárgyalás alatt levő ügyeibe. Egy kérdés azonban nagyon aktuális lett ezekben a napokban s ez az, a melyet lapunk már régebben is és most a Debreczeni Prot. Lap egy figyelemreméltó czikke vetett fel, hogy t. i. kívánatos-e a felekezeti egyetem megvalósítása, vagy, a mit nálunk a legtöbben tagadnak, van-e létjogosultsága egy ref. felekezeti egyetemnek Magyarországon ? Erre az elvi kérdésre akarunk mi most röviden megfelelni. Az egyetem felállításával kapcsolatos vitáknál ugyanis igen tekintélyes emberek szájából hallottuk a tiltakozást: a felekezeti egyetemnek nem vagyok barátja, mentsük meg legalább legfelső fokon a tanítás egységét s a felekezetieskedés színezetét pedig minden vonalon kerüljük stb ... S a magyar ref. közvélemény is, úgy látszi'k, általában ezzel a felfogással rokonszenvezik. Szerintünk azonban a felekezetiség mélyebb értékelése ellentmond az ilyen érveléseknek. Mert ha az, a mi engem kálvinistává tesz, tehát a mi az én egész életfelfogásomban tipikuson kálvinista, csak sallang és zománcz egész egyéniségemen, ha a kálvinista alapelvek bármely perczben levethető köpönyeget alkothatnak a mi egyházunk híveinek lelki világa számára, akkor jó, akkor igazuk van a mi érvelőinknek. Akkor helyes, ha az ifjúságunk a nyolcz gimnázium elvégzése után leteszi mindezt ősi kollégiumának archívumába, hogy az egyetemen aztán szabad szárnyakkal vesse bele magát a kálvinizmussal homlokegyenest ellenkező szellemi áramlatok karjai közé. De ha valljuk azt, hogy mindaz, a mi a mi keresztyénségünkben tipikusan kálvinista, épen az adja meg a mi keresztyén világnézetünknek a többi összes világnézetek fölött a szupremácziát, akkor kell, hogy ez az érzület, ez a gondolkozásmód, ez az élet és világfelfogás ne csupán köpönyeg legyen a lelkünk számára, hanem a szívünk és lelkünk, ifjúságunk szívének és lelkének, szövetének minden szála ennek a világfelfogásnak a rostjaiból legyen szőve. Ha pedig így áll a dolog, ha tehát az elemi iskolában és a gimnáziumban helyesnek tartjuk ennek a világnézetnek a hirdetését, a világnak a kálvinizmus által megtisztított keresztyénség látószögéből való szemléletét, vájjon miért dobjuk mindezt félre akkor, a mikor erre a legnagyobb szükség lenne az ifjúság magasabbrendű kiképzése alkalmával? Hol itt a logika? Vagy azt gondolják, hogy a főiskolák és egyetemek csak arra valók, hogy mechanikusan csupán tudásközlő intézetek legyenek s nem egyúttal arra is, hogy egyéniségek kibontakozásait segítsék elő, jellemeket faragjanak, szóval élet- és világfelfogást adjanak az ifjúság legveszedelmesebb korszakában? Oh, épen ez a mi legnagyobb bajunk, ezért van olyan nagy számban hitetlen intelligencziánk, mert akkor hagyjuk ifjúságunkat magára, a mikor elhagyva a kollégiumot, a legnagyobb szüksége lenne határozott útmutatásra, és vezetésre. A magyar reformátusságot azonban két nagy tévedés tartja fogva. Az egyik az a köztudatba átment felfogás, hogy egyetemet csak állam állíthat fel. A másik pedig az, hogy a tudományokat csak egyféle szellemben lehet művelni és csakis úgy, a hogy azt ma a hitetlen tudomány hirdeti. A református világnézet alapján álló tudományos működés tehát lehetetlen, sőt felekezeti ízűvé válik sokak szerint. Sietünk azonban megállapítani, hogy az első felfogás csak az újabb korban alakult ki, mert az egyetemek, Németországot kivéve, a legtöbb helyen magánkezdeményezésre állottak elő és sem az egyház, sem az állam formálisan nem alapította őket. így pl. Bologna, Páris, Oxford Cambridge és a legtöbb olasz, franczia, spanyol és angol főiskola szabad korporácziók alapítása volt és még ott is, a hol mint Németországban jó részben, fejedelmi kezdeményezésre alakultak, megalapításuk után a legteljesebb szabadságot élvezték annyira, hogy semmi közük sem lett az államhoz, teljesen önálló életet éltek, saját maguk választották professzoraikat, saját jogi, fegyelmi hatáskörük volt, sőt még saját börtönökkel is rendelkezdek. A franczia forradal- m óta azonban az egyetemek is az állam szervévé lettek s azóta mind erősebben és erősebben odakötözték Őket az állam szekeréhez.