Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-10 / 45. szám

ben „az irtózatos, változhatatlan sententia" veti előre árnyékát. Mérkőznek az erők. A figyelmet egy dolog semmiféleképen sem kerülheti ki: nem az erősebb fél a nyugodtabb, hanem a gyöngébb. Vagy talán csalódás van a dologban és nem az a gyöngébb, a melyik gyöngébbnek látszik? Bármint legyen is a dolog, jönnek a nehezebb próbák, mert végre is ezer és ezer itt bent és odaát kint látja a példát és a példa ragadós. Néhány sápadtképű tanító és prédikátor nem húzhatja keresztül a számítást. Okos emberek dolgoztak rajta. Hogy is mondta a győri püspök? „Olyan kötelet fontunk, melyet ha anyakokba ránthatunk, soha többször az evangyéliumi vallás lábára nem áll." Jön a nagyobb kín, a sokat emlegetett szentenczia. „Halálra sententiázzák őket mind." Egy útat azonban hagynak a menekülésre: a „subscribálást". Voltak idők folyamán mozgalmasabb és megragadóbb jelenetek is, mint az ott, Pozsonyban, a mikor azokat a szentencziákat kihirdették. Sokan talán épen mi érdekességet sem fedeznek fel benne, de vannak, a kik szívesen néznek a képre. Régi szabású, ósdi emberek, a kik megilletődnek, látván a derekasságot, mely a láthatatlan javakért az életet is koczkára tenni kész. Tágas, boltozatos terem. Ott ülnek benne jobbfelől „az ekklézsiai rendek, érsekek, püspökök, balfelől a politikai renden lévő urak", a középen állanak azok, akiknek a szentenczia szól, öregebbek, fiatalabbak vegyesen. Az ítélet elhangzik. Halálos ítélet valamennyi, sőt az egyik elítéltnek (Királyi Pál) előbb a kezét és lábát fogják levágni. Milyen lehetett ott a feszültség? A szó egy bizonyos határon túl igen tökéletlen. Mintha valami árny vonult volna el a bolthajtások alatt, tompa nyögést vélt hallani a képzelet. A halálos ítélet mindig kemény dolog, elsápasztja azt is, a kinek az nem szól. Nem lehet azt a pálczát, a mely az életet jelképezi, megindultság nélkül eltörni. Az ilyen ítélet így szól: nézd, még dobog a szíved, látod a jelenvaló világot, de nem sokáig. Jönnek a gyötrelmek s aztán szíved dobogni megszűnik, szemeid megmerevednek. Kocsi Csergő Bálint, a szemtanú nem lát sem árnyakat, nem hall tompa nyögést, nem érez meghatottságot, hanem beszél egyszerűen. „Hallván az halálos sententiát egy hajszálnyira sem indulnak meg rajta, sőt mindnyájan örömmel betöltek ; megerősödvén a lutheránus atyafiak is a reversionálist egyik sem választja, lévén ez lelki harczon jó társaik." Sélyey István („ez püspök vala") nyugalmát a prokurátor sem állja, miért is „csúfolja a papokat." Kinek felel amaz: „ártatlanok voltunk s most is azok vagyunk, ha pedig mi ártatlanságunkban elnyomattatunk, békességes tűrőknek kell lennünk". Az ítéletet nem hajtották végre, megjött a gráczia. Miért ? Aligha tévedne nagyon, a ki azt állítaná, hogy a vértanúknak kiontott vére csak az ellenfél ügyét szilárdította volna. Ilyesmit nem akarhattak azok, a kik a dolgot irányították. Ennél okosabbak voltak. Azt tudták, mit nem kell vala tenni, de nehezebb volt megmondani, mi a teendő? Elbocsátani az embereket — merő kudarcz. Mi a te emlő ? A bizonytalanságnak és némi kapkodásnak utána egyszerre újra felbukkantak ama bizonyos „reversionálisok". Fölbukkantak és a vasat a vezető férfiak jobban ütötték, mint valaha, vagy hogy a Kocsi Csergő Bálint kifejezésével éljünk, „a régi bakot kezdek nyúzni újra". Nem érdektelen, mennyiremindenútonés módon. Egykettő hadd. álljon itt. „Az érsek . . . sokszor, mind sokszor keveset a papok közül magához hivatván fenyegetőzik", majd meg „rájok köszön vala jó borral teljes nagy arany és ezüst sellegeket . . Ez lött nevezetesen áldozó csütörtök előtt való szerdán igen solenniter." Már abba is beleegyeztek volna, hogy „maguk formáljanak reversionálist a minémü tetszik az hivataljok megtagadasára*. A hatásosabb eszközöket is igénybe veszik pl. „Zolnai Istvánt erősen pofon verik". Elestek sokan a rettenetes napokban, de a seregnek egy része annál bátrabban megállott, pedig csak ezután jött a java, az intézők semmiképen sem tudtak belenyugodni a kudarcznak gondolatába. Kocsi Csergő Bálint tizenegy pontban részletesen számol be névszerint a Leopold várában, nyomorgatott rabok szenvedéseivel, a kiket „cégéres latrokkal, átkozódó, káromkodó emberekkel együtt tartatnak vala s a kiknek varasbékák és egyéb csúszó-mászó állatok, ártalmas bogarak miatt soha nyugodalmuk nem volt". Pedig mindez csak bevezetése volt a nagy megpróbáltatásoknak: a gályáknak. Az újabb idők eltörülték ezt a rettenetességet, a mai kor gyermeke nem kénytelen látni a borzalmas dolgokat. Csak olvassunk. Kocsi Csergő a nápolyi gályarabokról ezeket írja: „Negyvenegy személyeket indítottanak vala el, de csak harminczat vihetének el . . Neapolisba . . . Nyolcadik napján májusnak lerakatják ezekkel az ő vasakat és a gályákra viszik, holott nagy vasláncokkal kötözik meg, hajókat is lenyirik . . május kilencedik napján a rabok lajstromába irák (melyet méltán hívnak halál lajstromának) . . és minekutána megbélyegezték volna őket eloszták a gályákra elegy az hadban fogott szerecsenekkel, törökökkel, maurusokkal... Mikor lajstromba írják vala mondák a tisztek: mit csinálunk ezekkel? Hiszen csak bőrük s a csontjok?" A képzelet felkeresi és ott látja a vértanúkat, hatankint vannak az evezőpadokhoz lánczolva, eveznek nem ritkán 24 órán át, mögöttük a pribék, a ki véresre veri a lankadót. A hajón halálos csönd, csak a víznek csobogása hallatszik. A foglyok szája fel van peczkelve, hogy ne szólhassanak. Ilyen a nap, este a jezsuita atya imádkozik, a rabok a pad alá húzódnák, másnap kezdődik minden elülről újra. Mi is tartotta fenn ezeket az embereket elítéltetések, szenvedések (Kocsi Csergő Bálint is panaszkodik, hogy ezekről írván, pennája gyönge) tüzes vassal való