Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-20 / 42. szám

hagyhatjuk ki a számításból azt a sok-sok Vargha Istvánt, Ács Ferenczet, Prey János Mihályt, a ki erősen megállta a sarat a nem közönséges kísértések között és nem szabad a számításból kihagyni a sok földiekben ugyancsak szegény prédikátorokat, a kik erősek tudtak lenni a hitből merített erőnek általa. Mert igaz, hogy e korszakban máglyát nem gyújtottak, legfeljebb a biblia alá (a Komáromi-Csipkés-bibliákat elégették), de minden néven nevezhető eszközt igénybe vettek az áttérítésre. Ebben pedig az a nevezetes, hogy a temérdek eszköz csütörtököt mondott mind! A magyar reformáczió nem jutott a lengyel reformáczió sorsára. Nem jutott pedig első sorban azért, mert a nehéz időkben hősök támadtak (cserzővargák, csapók, prédikátorok is lehetnek hősök), a kik — a mikor vagy a kenyér vagy a lelkiismereti meggyőződés között kellett választaniolc — nem az előbbit választották. Magyarázgassunk-e sokat? Ne magyarázgassunk. Inkább vegyük le a kalapunkat. Azokban az esztendőkben sok az árnyék, sok a felhő, de az árnyék mellett akad fény is és a fellegek közül ki-kimosolyog olykorolykor a napsugár. Nagy a küzdelem, a szegénység elképzelhetetlen, reakczionárius erők vadul rohannak czéljuk felé, de itt-ott országgyűléseken, műhelyekben, kathedrákban találkozunk kicsinyekkel és nagyokkal, nevesekkel és névtelenekkel, a kik amaz elmúlt (talán el is felejtett) időkből annyi esztendő múlva is egyszerűen, de érthetően kiáltják felénk: vannak javak a kenyéren kivül is, javak, a melyekért élni, küzdeni, sőt meghalni is a szívnek üdvösséges érzése. Jó az ilyen társalgás, de nemcsak jó, hanem szükséges, emelkedik a halandó, sorsa fölé emelkedvén, buzdul munkára, áldozatra: vitám impendere. Azt kérdezhetné valaki, mennyiben tartozik mindez ide Bod Péter viselt dolgaihoz? A fiatal theológus ott, a kollégium valamelyik szegényes szobájában tölti napjait, tanul, Mit lát? legfeljebb a szegény Nagyenyednek itt-ott felettébb megrongált házait (annak a rettenetes 1704-iki virágvasárnapnak nyomai még nem tűntek el). A dolog nem épen ilyen egyszerű. Az ifjú (immár három éven át preczeptorságot is viselt) diákembernek érdeklődése Nagyenyed határain túl is terjed. Hallja azt, a mi annyi kis ekklézsia lakóját búsítja és a mitől erdő-mező visszhangzik. Rossz időket élünk . . . Bod Péter nem érzéketlen szemlélője a napoknak, levonja az üdvösséges intést: nézd ez az egyház, a melynek szolgálatára szenteled magadat, martir-egyház. És ezek a szavak olyan fájdalmas összhangban vannak a gyermekkori emlékekkel, a mikor még az apa, az egykori kurucz katona beszélt. A régi egyszerű képek megelevenedtek (a gyermekkor első benyomásai könnyen ujul nak meg). Kevés ember beszélt akkoriban Rákócziról (legalább a nyilvánosság előtt mentől kevesebb), annál többen gondoltak reá. A fogyatékosan bútorozott diákszobában a theológus is föltétlenül foglalkozott a daliás időkkel; sejtelemszerűen látta, hogy a nemzetnek forró életvágya az idők teljességében megmozgatta az egeket és látta a nyitott sír szélén a Gondviselésnek küldöttjét, a ki maga volt a hit, az önzetlenség, a méltóság s ki magával hozta mindazt, a mire a mindenéből kifosztott nemzetnek szüksége vala. Mi minden történt azután! Bod Péternek látnia kellett, hogy a nemzet, de különösen egyháza az ő mártiromságának végére nem jutott még. Erre figyelmeztette őt a múlton kivül egy váratlan esemény. Az 1738. esztendőben a hatóság több, számszerint hat előkelő,, református hiten levő urat, közöttük a református püspököt is (Szigethi Gyula István sz. 1768. m. 1740, csak 1739-ben bocsátották szabadon), tömlöczre hurczoltak. Az elfogatásnak oka az volt, mert (mint a hatalom tudni vélte) ezek a kálvinista urak forradalmat szerveztek az ifjú Rákóczi József érdekében. Ha nem is mondanók, hogy „a dolog megdöbbentett mindenkit", hogy „országszerte közinegfélemlést idézett elő", elképzelhetjük az elfogatás hatását. Búsult Bod Péter is. Ösztönszerűen ármányt látott a dologban, mert hiszen a múltban minden nagyobbarányú üldözés politikai ürügyek alatt indult meg. „A szomorú história kezdete, mondja a theológus, igen megegyez, ha ki rá figyelmez, ez jelen való esztendőben történt kedvetlen dolgokkal."1 Ilyen körülmények között forgatta Bod Péter Kocsi Csergő Bálint, az egykori gályarab (sz. 1647. mh. 1698.) feljegyzéseit Lampe ismert munkájának egy csonka példányából. Érzéketlenül nem olvashatta a nagyra termett fiatalember a szemtanú hűségével elmondott részleteket. Szinte látta a hitvallókat. Nincs igazabb annál, a mit a diák így fejez ki: „Exempla trahunt", a valódi derekasságnak termékenyítő ereje csodálatosan dús. A kálvinista theológus lelkében gondolatok kergetik egymást a hullámzó érzések nyomán. Mert a dolog úgy áll, hogy a kálvinista egyház kenyerén tanult, állott talpra és íme most is a református egyháznak hü leánya oltalmazza az inség ellen.2

A hála érzete nyomán felébred a részvétnek, a szánakozásnak érzése, mert íme a tápláló anya szenvedett és szenved. A hála és a részvét gondolatához közel áll a gondolat: védelmezni kell az anyát. Erre valók az ifjú karok, erre való az egészséges agy. Vitám impendere ! A theológus lelkesedése munkában olvad fel. Jó gazda módjára megtalálja a benső fegyelmezésnek útját. Elhatározása higgadt és szilárd: munkájával erkölcsi vagyont gyűjt s aztán azt rendelkezésére bocsátja az egyháznak, az anyának. Elhatározta-e magát az ilyen irányú munkára a fiatalember, a fölött lehet vitatkozni, 1 „Kősziklán épült ház ostroma" Szilágyi S. 1866. Előszó. 2 Ekkoriban évi 30 forintot kapott Bethlen Kata jóvoltából. Jelentékeny stipendium. Vásárlóképességére nézve tájékozásul szolgáljon Révész Imre felvilágosítása, a ki a XVII. századra nézve kutatásainak eredményét így összegezi: „Egy művelt egyén évi tisztességes élelmezése tehát a kérdéses korszakban 60 magyar forintnál alig került többe." Figyelmező 1872. 4. füz. 147. 1.