Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-20 / 42. szám

TÁRCZA. Bod Péter és munkái. II. Vitám impendere vero. A fiatal theológus munkához látott. Mielőtt azonban írásaiba pillantanánk, tekintsünk szét egy kicsit kint, azután tekintsünk be, a mennyire tehetjük, az ifjú ember lelkébe. Népünk széles rétegeibe sohase vette bele magát a vallási türelmetlenség, még kevésbbé a vallási türelmetlenségnek az a fajtája, mely a vérfürdőktől sem irtózik. Az ellenreformáczió emberei, az egészen más. Szó sincs róla, szívesen szabadultak volna ők a magyar protestántizmustól még egy parázs kis Bertalan éj árán is, ha az idő és körülmények kedveznek. Ettől eltekintve azonban az intézők buzgósága semmi kívánni valót sem hagyott hátra. Sőt! Hosszú évtizedeken át folyt itt az üldözés, melynek folyamán a magyar protestáns egyház belépett a mártir egyházak közé, a hugenotta és valdensi egyházak sorába. Innen van, hogy történetének lapjain lépten-nyomon megszólal a panasz. Nem méltányos dolog azzal állani elő, hogy íme, a protestáns egyháztörténelem minduntalan sérelmeket tálal föl, hiszen a két evangéliumi egyház múltja nálunk az elképzelhető és elképzelhetetlen gravamenek csodálatos tömkelege. Azoknak az évtizedeknek a története is, a melyek Bod Péternek gyermek- és ifjúkorát ölelik át, egyházi szempontból lényegileg nem egyéb, mint martirologium és jókora könyvet írna tele ki csak a legkiáltóbb sérelmeket is ujjbegyre szedné mind. A protestáns városi polgárságot akarjuk látni? Kenyerétől igyekszik azt megfosztani az ellenreformáczió szolgálatában álló hatalom. Szélűben olvashatunk ilyeneket: „A czéhbeli mesteremberek, a kik az augustana és helvetica konfesszión levők, jóllehet magukat nagy költséggel czéhbe beadták, mégis némelyiket csapó czéhből, u. m. Vargha Istvánt, Ács Ferenczet és ezen kivül kettőt is kivetettek és mesterségük gyakorláséiul megtiltat tan ak, sőt azóta helv. és aug. confessiókon levőket be nem veszik".1

így a tataiak. Jellemző a protestáns hitvallású polgárok akkori állapotára nézve a sok közül például Prey Mihály János cserzővargának esete.2

Idegenből jött Temesvárra, a hol egyetlen cserzővarga sem lévén, az elüljáróság szívesen látta a jövevényt, ámde kitűnik a nagy baj: őkegyelme lutheránus. A fogas kérdést megoldani nehéz vala, mert ott volt a rendelet: pogányt, lutheránust, kálvinistát a falak között megtűrni nem szabad ! Végre a dolgot úgy oldották meg, hogy Prey maradhat addig, a míg római vallású cserzővarga nem akad, akkor azonban tovább kell mennie ós műhelyét annak átadnia, a mi nemsokára be is következett. Ilyenformán Prey Mihály János dicső-1 „Prot. Egyháztörténeti Adattár" II. évf. 179. 1. * Böhm L. „Délmagyarország vagy az ú. n. Bánság külön története". II. 445. sége hét évnél tovább nem tartott. Persze a czéhből való kirekesztés ós az életből való kirekesztés között különbség van, de kérdés, vájjon az előbbi nem roszszabb-e magánál a halálnál ? Egyébiránt az efféle próbák nem egyneműek. A pápaiak 1719- febr. 16-án kelt folyamodványa pl. másféléről beszél, másféléről, de a mely épen olyan keserves lehetett, akár a czéhből való kizáratás. „Tőlünk elveszik vallásszabadságunkat, elveszik imaházunkat iskolánkkal egyetemben, mi szívünknek kimondhatatlan fájdalmat okoz",1

így panaszkodnak a jó pápai kálvinisták. A czéhekről s a templomok elvételéről érkező hírekkel pedig olyan szomorú és tökéletes összhangban van a többi, mely az alacsonyfedelű ekklézsiákat bejárja, pl. az, hogy Volkra veszprémi püspök ott, dunántúl, igenigen kegyetlenül bánik az ő atyjafiával Krisztusban, Hódossy Sámuellel (sz. 1654, m. 1748) a szuperintendenssel, a ki utóbb távozni is kénytelen, az elhagyott nyáj pedig pásztor nélkül marad. Volt már itt üldözés, volt erőszakosabb is, de rendszeresebb, szervezettebb és mindenekfölött állandóbb soha. A magyar protestántizmus nagyobb veszedelemben talán nem forgott sem azelőtt, sem azután, mint a XVIII. század első negyedében. Szinte önkénytelenül nyomul előtérbe a kérdés, mi az oka annak, hogy a magyar protestántizmus a XVIII. századon megfogyva bár, de törve nem — átlábolt? A kérdés nem épen feltűnő. Felvetették már mások is. Felvetették és feleltek reá. Azt mondották, az angolok, hollandok, poroszok tartották benne a lelket, III. Károly végre is kénytelen volt szövetségeseit (a protestáns hatalmakat) figyelembe venni, mihez képest az üldözés vad nem lehetett, Igaz, a politika (a mint mondani szokás) az exigentiák tudománya, a kényszerűség irányában igazodik, igaz továbbá, hogy az akkori kormány ért a politikához és III. Károly úgy járja a paktumos politikai -chassecroisékat, hogy jobban sem kell, de ebből a politikából egymagából a magyar protestántizmus fenmaradását kimagyarázni annyival kevésbé lehet, mert hiszen az üldözés mindenfelé szervezett és általános, ha gályákra nem is küldik a protestáns papokat. A magyar protestántizmust nem a politikai konstelláczió kedvező mivolta tartotta fönn, vagy legalább is nem egymagában. Hogyan is áll a dolog ? Az a bizonyos Vargha István, Ács Ferencz, a kit kizárnak hite miatt a csapó czéhből, keveset foglalkozik a magas politikával, épen úgy, mint Prey Mihály János, a ki ugyancsak hite miatt temesvári műhelyét elhagyni kénytelen, azt ellenben tudja mind, hogy vagy religió vagy kenyér. Igen, ezt tudja mind ós — mégis . . . Mit akarunk mondani? Azt, hogy a mikor a magyar protestántizmus fennmaradásának okait keressük, nem 2 Tóth Ferencz „A pápai ref. ekklézsia rövid históriája", 1808. 28. 1.