Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-10-13 / 41. szám

Öt és a keresztyéni nevet; Krisztus mi bennünk ez az idvesség egyediili reménysége 1 A keresztyénség nem szerzemény, hanem ajándék Abban és Azáltal, a ki „az Isten legdrágább ajándéka" ; az a keresztyén, ki Jézust megváltó, életadó, megszentelő, szolgáló szeretetre indító energia gyanánt el- és befogadja. Az a Saulus, a ki Antiochiában a Barnabás hívására megjelenvén, azt a nagy, mások figyelmét is megragadó szellemi mozgalmat indította érezte és átélte lelkében ennek az új csodás hatalomnak életre keltő, „cserépedényekben" is megdicsőülő erejét, 'a mely benne lakozást vett. Ezzel járt, kelt, „forgolódott" és vitte a nagy ajándékot, hogy megossza másokkal. Ez a keresztyéni élet kezdete, menete és egyszersmind ismertető jegye: lelkünket kitárva, útat engedünk Annak, a ki elveti bele a romolhatlan magot. És azután érezzük az új élet ébredését. A Krisztus ez az élet és azután . . . nekünk alászállnunk, Annak pedig növekednie kell! A keresztyén név tehát életet, növekvést jelent. Ez megszégyenítőleg, de egyszersmind biztatólag is kell, hogy hasson reánk. Érezzük, hogy az élet még csak most zsendül lelkünkben vagy azt, hogy mar csak olyan, mint a füstölgő gyertyabél... Keresztyének vagyunk; Isten ad növekedést, harmatot és napfényt: növelő kegyelmeket a Jézus Krisztusban, a ki a megrepedezett nádat nem töri el és a füstölgő gyertyabelet ki nem oltja. P. Biztató jelek. Az, a ki majd megírja a magyar református egyház történetét, nem mehet el figyelem nélkül azon események mellett, a melyek a mult napokban itt szemeink előtt lefolytak. Nem lehet, hogy mi itt e helyen is mintegy összefoglalólag még egyszer meg ne emlékezzünk róluk. A szövetkezések, kongresszusok, tömegdemonstrácziók korszakában élünk. Sokan bizonyára azzal a bizonyos vállvonogatással vettek tudomást — ha ugyan vettek — a mi összejöveteleinkről. De mi ebben a lelkészi kongresszusban és különösen a vele kapcsolatosan megjelenő „belmissziói kurzusban" nem olyan mozgalmat látunk, a mely felett egy kézlegyintéssel napirendre lehetne térni. Sokan, a mi természetes is, azt kérdezik: ugyan mi volt a haszna? Feleljük reá: első sorban is az, hogy íme mindjárt ezen az első belmissziói kurzuson feltárult előttünk az a szomorú tény, hogy milyen kevés történt még e téren egyházunk körében. Nem kellett élénk fantázia ahhoz, hogy lássunk és halljunk; lássuk a sok nagy hiányt és meghalljuk a szükség mélyéből felénk hangzó munkára sürgető szózatokat. „Sérelmi politikát" folytattunk, de most akként, hogy Isten és magunk előtt tártuk fel egyházi életünk sebjeit, nem jajveszékelve, hanem keresve és kérve az igazi gyógyszereket. íme feltámadtak szemeink előtt egyházi életünk megerősítését biztosító munkák és intézmények: a női segítőmunka értékesítése, nőnevelésünk siralmas ügyének fejlesztése, benső keresztyén szellemi életünk hamvadó tüzének felélesztése, a gyermekek, ifjak lelki gondozását czélzó intézmények, a gyülekezeti intőnziv egyénenkénti cura pastoralis, a városi misszió és a falusi gyülekezetekben végzendő szocziális munkák és a sajtó útján való evangelizálás. íme a keresztyén munkák és általuk a szebb jövőnek milyen perspektívája! Látásokat láttunk! Elfeledtük néha-néha, hogy mindezek még csak „kegyes vágyak", hogy e munkák legtöbbje csak elégtelen tartalmú keretekben és úttörő kezdeményezésekben van meg nálunk. Odaállottunk, illetve egyházi életünket odaállítottuk az igaz, nagy mérték alá és éreztük, hogy könnyűeknek találtattunk és midőn felhangzottak a panaszok üres templomok, az egyháztól való elidegenlilés, anyagi és szellemi ernyedés felett, mindnyájan mélyen átéreztük, hogy: jam proximus ardet! . . . De éreztük mindnyájan azt is, hogy még nem késő és a talpraállás készségének nyilvánvaló jelei sem hiányoztak. Sokan persze azt mondogatják: íme voltak már nálunk azelőtt is belmissziói előadások, volt „belmissziói egyesület" is, volt taps és lelkesedés és azután a felébredés helyett: „még egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra" (Pldb. XXIV. 33). Igaz, így történt, de én azt hiszem, a melyek eddig történtek, nem voltak hiábavalók. Hiszen, ha valahol, úgy az egyházi munka terén érvényesül az a nagy elemi igazság: vetés előtt a szátás! A szántás nehéz, egyhangú munka, de a nagy missziói paranccsal együtt jár a kezét az eke szarvára vetőhöz intézett komoly figyelmeztetés. Talán most sem történt más: még csak a szántásnál vagyunk. De hiszen hálásaknak kell lennünk egyetlen barázdáért is ezen a nagy munkamezőn, a melyet belmissziói névvel jelölünk. Hogy olyan sokan maradtak együtt, vének és ifjak, férfiak és nők, az már magában véve is egyik jele az új időknek. Mindenki, a ki ott volt, a maga nevében és azokéban is, a kiket képviselt, tiltakozott az ellen, hogy előtte a belmissziói munka szükségessége mellett argumentáljanak az egyes előadók. Le lehet szegezni a tényt, hogy a magyar ref. egyház lelkészeinek egy részében felébredt és él az a tudat, hogy reá kell vetni kezét erre a munkára. Puszta jelenlétével, figyelmével és érdeklődésével is demonstrálta ezt. És aztán, mily sokszor felhangzott a „hogyan" kérdése. Nem csoda, hisz még oly kevés történt e téren, hiszen még nagyon kevesen mondhatják : „jöjj és lásd meg". A belmissziói munkák nagy része a külföldi evang. keresztyénség körében és természetesen nagy városokban született meg; a „falusi belmisszió" alakja és külső