Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-15 / 37. szám

választották őket, ők viszont abban a tudatban házasodtak meg, hogy katonai szolgálatuknak valamelyik szünidőben, nyolez hét alatt eleget tehetnek. Ha lenne is elég férfitanerő a helyettesítésükre, akkor sem szabad némán néznünk, hogy akár gyülekezeteink, akár tanítóink ilyen súlyos csapásnak legyenek kitéve, — csak azért, hogy több „értelmes" altisztje legyen a hadseregnek béke idején, mert háború esetén úgysem lehet őket iskolájuktól elvinni! Dr. K. 1. TÁRCZA. CLAPARÉDE SÁNDORNÉ Meghalt a genfi magyar diákok édes anyja 1 Ez a fájdalmas hír futott szerte az országban néhány napja. Meghalt Claparéde Sándornó. Hazáját szerető szíve, mely a messze idegenben megtanított egy idegen férfit arra, miként lehet szeretni a mi szegény hazánkat, egyházunkat, — megszűnt dobogni . . . Hazajött a Magas-Tátra csodás szépségeiben gyönyörködni. Nem is sejtette, hogy meghalni, az édes anyaföldben megpihenni jött haza. Talán egy élet sem tárja elénk szebben azt a nagy igazságot, hogy mennyire egy felsőbb kéz irányítja egyesek, nagy közösségek életét, útját. Ott születik az Alföld kellős közepén, a szőke Tisza partján. Tisztes kálvinista tanítói házban ring bölcsője. Az Alföld levegőjében nő naggyá a kicsinyke leányka. Ott fogamzanak meg lelkében a nagy vágyak, nagy elhatározások. Művészi ambicziója viszi, űzi messze északra. A szép magyar nő lángra lobbantja egy orosz főúri család sarjának szívét. Feleségül veszi. Majd vele együtt elkerül Genfbe. Ott, a mikor magára marad, új életpárt ad néki az Isten : az egyik legtekintélyesebb hugenotta papicsalád fiát, Genf egyik patriczius családjának tagját. Az megszereti benne fajunkat, egyházunkat. Minő különös módon végezte Isten a mi elhagyatott nemzetünk dolgát . . . Testvér, barát nélkül él nemzetünk a világon. Egyetlenegy számbavehető testvérünk volna csak: fönn északon. Tenger és mérhetetlennek látszó földek választanak el attól is. Ha nem választanának is el, testvéri ölelésre kész karjait lekötözi egy félelmetes nagy hatalom. Tanácstalanságunkban, árvaságunkban nincs senki, a ki igaz ügyünket védelmezné a külföldön. Lenne ugyan papiroson közös külügyi képviseletünk: kis- és nagyköveteink, meg egy sereg konzulunk minden államban. Tudjuk azonban,hogy mennyire „képviselnek" minket; hogy mennyit „nem tud" és mennyit „tud" rólunk a külföld! Az Isten csodálatosan helyrepótolja ezt. Kifürkészhetetlen módon majd minden országba elvezérel egy-egy lelkes magyar nőt, kik ottani tekintélyes férfiak feleségei lesznek. Angliába kiküldi Ginevernét, Finnországba Jalavánét, meg Paasonennét, Svájczba Claparédenét és így tovább. Ok a magyarságnak Istentől küldött diplomatái azokban az országokban. Lelkesen harczolnak, küzdenek barbárnak kikiáltott nemzetükért. Férjeikből, kik szívükön keresztül megtanulják szeretni a mi szegény, elárvult hazánkat, nemzeti ügyünk elszánt apostolait nevelik. Ők ihletik, buzdítják, lelkesítik férjeiket a nemzetünk érdekében folytatandó munkára, így támadnak a magyarság leglelkesebb barátai a messze idegenben. Megbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek így nemzetünkért. Kiszámíthatatlanok azok a nagy előnyök, a melyekhez az ő révükön jutunk. Itt van Claparédené esete. Ha férjével meg nem taníttatja nyelvünket, el nem hagyatja többször gyönyörű bérezés hazáját s néhány éve is haza nem látogatnak és néhányunkba lelkesítést, bátorítást nem öntenek: nem is mertünk volna arra gondolni, hogy Kálvin születésének 400-ik évfordulójára oly tömeges zarándoklást rendezzünk Genfbe. Az ő közbenjárásuk és előkészítésük nélkül sem a Kálvin kathedrálisában tartott magyar Istentisztelet, sem az Auditóriumban tartott franczianyelvű magyar estély nem válhatott volna valóra. Ezek nélkül pedig nem terelődött volna reánk a világ reformátusainak figyelme. Azon az esti gyűlésén „födöznekföl" minket. századokon át elfeledett testvéreiket. Azon az estén születik meg a vágy több kálvinista tudósban : Doumergueben, Fulliquetben, Choisyban, hogy fölkeressék hazánkat, megismerjék egyházunkat. A tömeges zarándoklás keltette lelkesedésben fogamzik meg az a nagy gondolat is, hogy theológus ifjaink rendszeres odamenetelének lehetővé tételével állandóvá kell tenni a kapcsolatot Kálvin városa és a magyar ref. egyház közt. Claparédené érdeme, hogy férje nagy lelkesedéssel odaáll a magyar theológusokat támogató genfi bizottság élére. A genfi tömeges látogatás tereli reánk a Presbiteri Világszövetség vezetőinek figyelmét. Annak kapcsán érlelődik meg a Szövetség ősz főtitkárában az az elhatározás, hogy meglátogassák hazánkat. E testvéri látogatás során a kötelékek újabb és újabb szálai szövődnek közénk és a világ minden táján lakó hitrokonaink közé. Valóságos új vérkeringés támad századok óta zsibbadtan, elaléltan élő tagjainkban. Egy új világ képe kezd testet ölteni szemeink előtt: a magyar ref. egyház belekapcsolódik nyugati testvérei millióinak nagy közösségébe. Ebből a testvéri közösségből a belső és külső egyházépítő munkásságnak új és megelevenítő lelke árad egyházunkra. Milyen csodálatos véletlen ! — mondja a fölületes szemlélő. Minő kifürkészhetetlen bölcsesége az isteni gondviselésnek! — mondja az Istenben hivő lélek. Ha Claparédené ott marad az Alföld délibábos rónáin, ha művészi sugallatú lelke el nem űzi messze-messze, helyesebben: ha Isten keze el nem vezérli Kálvin városába, megtörténtek volna-e mindezek ? — Aligha! S ha