Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-09-15 / 37. szám

néhány évvel ezelőtt hunyja le szemét, — akkor is aligha! Csodálattal kell meghajolnunk az isteni gondviselés előtt, hogy mindezt így rendezte. Koporsója mellett, könyhullatásunk közepette is áldanunk kell Istent, hogy eddig is nékünk adta ... A haldokló utolsó szavaival és gyászba borult férje erős hitével nékünk is azt kell mondanunk: „Legyen meg a Te akaratod!. . ." Azt olvassuk a londoni Westminster-ben, a Wesleytestvérek egyikének az emléktábláján: „Az Úr eltemeti az Ő munkását, de munkáját bevégzi." A reménységnek ez az örök ragyogású csillaga gyúl ki a mi lelkünkben is, mikor Claparéde Sándorné halála felett elmélkedünk. Az Úr eltemette őt, kit oly csodálatosan, oly sokra hívott, ki oly csodás eszköz volt az 0 világkormányzó, hatalmas kezében. Eltemette, — de munkáját bevégzi . . . Ez a reménység vigasztalja sokat vesztett református egyházunkat is. Claparéde Sándort eddig forrón szeretett nejének a szíve fűzte hozzánk: hazánkhoz, egyházunkhoz, ezentúl egy — sírhalom ott künn a farkasréti temetőben ... Ki tudja, melyik erősebb vonzóerő : a szív-e, vagy a sírhalom ? . . . Az a sírhalom talán az eddigieknél is erősebb kötelékekkel kapcsolja őt hozzánk, hisz abban nyugszik minden öröme, minden reménysége, minden szeretete . . .! így fűz minket ez a csodás életű nő még haló poraiban is második hazája fiaihoz ! Dr. Kováts István. Harmincz év múlva. — Egy kis jubiláris emlékezés.* — E becses lapok 1883. évi folyamának egyik márczius havi számában találkozik legelőször az én nevemmel a szíves olvasó. Halle-wittenbergi egyetemi theol. diákságom első évében írtam mesterem : Schlottmann nyomán Erasmus redivivus cz. közleményemet. A német czentrumpárt erős klerikális térfoglalásáról volt ott szó, a melynek minden ízében politikai jellegű és erős hatalmi érdekű katholiczizmusára egy Erasmus, vagy újabban egy Möhler és Döllinger reá sem ismerne. Ez a czikk mély nyomokat hagyott lelkemben. Szinte iránytjelző programmommá vált. Hase, Tschackert és nálunk Masznyik polemikái s Beyschlag és Tschackert professzoraim erősen wittenbergi szellemű, ultramontánéllenes előadásai később polemikus írót neveltek belőlem. Ki hitte volna, hogy 30 év múlva ennek a polemikus hadakozásnak (p. o. Prohászkával, akkori eszter* Ezt a jubiláris irodalmi emlékezést még a nyár folyamán kaptam az írótól, a Lap egyik legrégibb és leghűségesebb munkatársától. Munkálkodásának igen jelentékeny része a Prot. Egyh. és Isk. Lap hasábjaira esik. Ezért is méltó, hogy a visszaemlékezés itt lásson napvilágot, annyival is inkább, mivel nemsokára egy új érája fog kezdődni a Lapnak. írói jubileuma alkalmából szíves szeretettel üdvözöljük régi, hű munkatársunkat. S Isten áldását kérve további működésére, őt magát arra kérjük, hogy szeretetét, jóindulatát tartsa meg e Lap iránt akkor is, a mikor nemsokára más kezekbe megy át. Szerk. gomi szemináriumi tanárral már a 80-as évek végén kezdődött) oly kevés lészen az eredménye. Ma nálunk a politikában és a közéletben, főleg Apponyi mesteri fogásai óta, a klerikálizmusé a befolyás és a hatalom ! Lapunkat akkoriban, fia, Aladár segítségével, még az öreg Ballagi Mór szerkesztette, kinek megvolt az erős karizmatikus képessége a fiatalabb erők. p. o. Szőtsék, Kenesseyék stb. lelkes tömörítésére. Később a lap pozitivabb evangéliumi irányt vett. Farkas J., s főleg Szőts F., Kenessey B., Szabó A. stb. hű munkásságának megbecsülhetetlen eredménye a ma már általánossá vált belmisszió ós evangelizáczió, mely a személyes barátság révén is a liatal eperjesi luth. theológust is teljesen átalakította. E férfiak, ós ezt hálásan ismerem el, magyar egyházi és theol. írót neveitek belőlem, kinek irálya azonban máig is nélkülözi még a sajátos magyaros színt, ízt és jelleget. írói egyéniségem kifejlődésére mellettük nagy befolyással volt még Masznyik, Mitrovics Gy., Révész K., s más téren, főleg az ethikai irodalom művelésében Szádeczky L. és Pauer Imre. Külföldi mestereim (Beyschlag, Schlottmann, Jacobi, Köstlin, Tschackert és Erdmann, mint tanáraim és Hase, Ritsch és Luthardt, mint theol. írók) azóta sírba szálltak. Valamennyit elparentáltam e becses lapok hasábjain. Prohászka szerint én valék azoknak „magyar szócsöve". „Külföldi szemléimben" szólaltattam meg őket magyar nyelven. Sok tréfás megjegyzésre is szolgáltatott okot külföldi mestereim követése. A legtalálóbb az, a midőn Kenessey B. azt mondotta jellemzésemül, hogy „ne mindig csak i?eí/schlag, hanem egyszer már Drcm/schlag!" Voltak azonban, eléggé érthetetlenül, az én egyházamban és tiszakerületemben olyanok is, a kik a hazai ref. írókhoz való ezt a személyes baráti és irodalmi viszonyomat egy lélegzetre „kryptokálvinizmusnak és pángermánizmusnak" minősítették. Ez a rövidlátás némely körökben máig is kisért, a midőn „liberális theológusnak" mondanak. Igenis liberális irányú vagyok a dogmatikus kérdések felfogásában; de pozitiv irányú az evangéliumi üdvigazságok vallásában ós hirdetésében. E pozitiv ev. irányom kifejlődésére, lapunk mellett, Kenessey és Szőts F. szerkesztésében a Prot. Szemle s a német prot. theológiával való szüntelen foglalkozásom volt nagy befolyással. A kik e „liberalizmust" még ma is hánytorgatják, azok feledik, hogy a wittenbergi egyetem hallgatója voltam. Lutheremet mesteremnek vallom; a soproni Bancsó eperjesi tanszékének örököse vagyok, s wittenbergi mesterem ama jelszavát követem, hogy: „in der Diaspora muss der evang. Protestantismus ein weiteres Herz habén". Nem ismerik azok immár 28 évi tanári és irodalmi munkásságomat, a kik ilyenekről regélnek minduntalan. Egy ifjúságom óta táplált s a halle-wittenbergi egyetemen is erősödött gondolatommal azonban ma szegényebb vagyok. Ertem a magyar protestáns unió eszméjét, mely ma már csak egynehány világi emberünkben és theol. tanárban él. Sohasem gondoltam dogmatikai