Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-07-21 / 29. szám

és öntudatos kálvinista egyháztagokat kapunk, mint a mi mostoha bánásmódban részesülő iskoláink adtak ? Értsük meg, hogy abban az esetben, ha az államosítás teljesen megvalósul, egész egyházalkotmányunkat is meg kell változtatnunk, vagy pedig kánonaink nagy része holt törvénnyé lesz. De ettől eltekintve is, ez a változás a magyar ref. egyházra nézve oly veszteségekkel fog járni, melyeknek pótlására sokkal nagyobb erőfeszítés lesz szükséges, mint gondolnók. Ha féltékenyen és szeretettel gondolunk egyházunk jövőjére, vegyük elejét ennek az egyházunk belső részeit emésztő kórnak, mert ha egyszer kiadtuk kezünkből a fegyvert, nem hihetem, hogy máskor vissza tudjuk szerezni és nem is érdemeinők meg, hogy visszakapjuk. Ne felejtsük, hogy csak ötven évvel is ezelőtt mily elkeseredett küzdelemmel tudtuk megmenteni magunknak őket. S ha a politikai viszonyok ismét úgy találnak alakulni, vájjon lenne-e módunk olyan, nemzeti ügyünkre nézve is hathatós küzdelmet kezdeni, ha iskoláink felett való autonóm rendelkezési jogunkat kiadjuk kezünkből? A kérdésnek ezt az oldalát csak mellesleg érintem, egyedül azt teszem még hozzá, hogy nehéz időkben mindig a kálvinizmus volt a magyarság védő vára, nemcsak a szószéken, de még inkább iskolái által. Egyházunk jövőjét és egyúttal nemzeti ügyünket koczkáztatjuk könnyelműen, ha oly egykedvűen napirendre térünk egyházunk e'legértékesebb és leghálásabb kincsei, iskoláink megtartásának kérdése felett. Nem az a bajunk, hogy nem érezzük ennek a helyzetnek aggasztó voltát, hanem az, hogy ennek orvoslására még csak meg sem kísértünk valamit tenni. Végtelenül szomorú, mikor az édes anya tétlenül tudja nézni legkedvesebb magzatának pusztulását. Kétségtelenül nagy mulasztást követünk el, ha nem sietünk ennek a bajnak orvosságát megtalálni. Erősen hiszem, hogy ref. egyházunknak minden tagja a legnagyobb készséggel támogatná e munkának sikeres végezését; ha megértetnők vele, hogy egyházának ebben az irányban tett - szolgálata egyszersmind a nemzeti ügynek tett szolgálata is. Ezzel felvetettük a kérdést, miként gondoljuk megoldhatónak az iskoláknak számunkra való megtartását? Ha eddig egyetértett is velem mindenki, itt bizonyára el fognak ágazni a vélemények. S óhajtandó is lenne, ha minél több javaslat tétetnék, lehetőleg olyan férfiak részéről, a kik állásuk és tapasztalataik révén is illetékesebbek a tárgyhoz hozzászólani, mint mi. Ezt a magam részéről annál kívánatosabbnak tartanám, mert egy ember csak az eszmét vetheti fel, a módra nézve azonban csak közös megegyezés útján lehet megállapodni. Véleményem szerint az lenne a leggyökeresebb eljárás, ha egy „népiskolai alapot1

1

tudnánk létesíteni. Gondolom, ebben is egyet értünk. De hogy miként hozzuk össze ezt az alapot, erre nézve már különbözők lehetnek a vélemények. Mindenesetre és lehetőleg a saját erőnkből és tehetségünkből, mert csak azzal rendelkezhetünk szabadon, a mit toto ipso magunkénak mondhatunk. Legczélravezetőbb lenne, ha az egyetemes ref. egyház, mint egész indítaná meg a mozgalmat, felszólítva önkéntes adakozásra első sorban az egyházakat és az egyház kötelékében levő hivatalnokokat, de a mellett a maga pénztárából is megadná évenkénti hozzájárulását, vagy bizonyos összegnek évenkénti beküldésére kötelezné Őket. Magát az alapot pedig szintén az egyetemes egyház kezelné s első ízben — tekintet nélkül az osztó igazságra — csak az olyan egyházak részesülnének abból iskolafentartási czélra a kerületek véleményezése alapján, melyek kimutatták, hogy népiskoláikat a saját erejükből nem tudják tovább fentartani, később pedig a tőke gyarapodásával az összes magyarországi ref. népiskolák fentartásának, illetve segélyezésének gondja az egyetemes egyház kezébe menne át. Ebben az esetben aztán segélyképen kérhetnénk az államtól egy bizonyos mennyiségű, törvényesen megállapított, évenként kiutalandó összeget — mivel azt a legjobb esetben is alig remélhetjük, hogy a szükséges alapösszeget a saját erőnkből össze tudjuk hozni —, a melynek fejében kénytelenek lennénk megengedni, hogy az állam felügyeleti jogot gyakoroljon népiskoláink felett, a mit egyébként így is megtesz, mióta az összes tanítói fizetések kiegészíttettek. Hiszem, hogy akkor se kívánna többet, vagy ha kívánna is, ott lenne vele szemben az egyetemes egyház, a mely bizonyára több jogot tudna megőrizni részünkre, mint mikor abban a másik esetben, iskoláinkat az államnak átadva, jóformán minden jogunkról kénytelenek vagyunk lemondani addig kezünkben volt és évszázadon át fentartott iskoláinkat illetőleg. Tehát ilyenformán czélunkat elérnők, mert nem kellene átadni egyetlenegy iskolánkat sem s ha bizonyos jogokat gyakorolna is iskoláink fölött az állam, abba sokkal könnyebben belenyugodhatnánk, mint abba a másik körülménybe, mikor iskoláinkat, minden jogunkat elveszítve, átadjuk. De keressük a megoldást akár az itt feltüntetett módon, akár más úton, annyi bizonyos, hogy e helyzetnek orvoslásáról komolyan kell gondolkoznunk! S ha valaki profán dolognak tartaná, vagy az egyház méltóságát sértőnek találná ennek a nagyon mostohán kezelt, de minden körülmények között szent ügynek a hívek áldozatkészsége által leendő orvoslását, az ne felejtse el, hogy ebben az esetben csak régi hagyományainkat elevenítjük fel s jobb hiányában ezt a megoldást sem szabad visszautasítanunk. Ha azonban valaki, vagy akár az egyetemes egyház más módot tudna találni e szomorú s ránk nézve felettébb veszélyes állapot megszüntetésére, annak a magunk részéről mi is csak örülni tudnánk. Mert azt végre is minden jó református magyar kebelnek éreznie kell, hogyha jövőnket biztosítani akarjuk, iskoláinkat nem szabad kiadnunk kezeink közül. Hogy nincs anyagi erőnk e helyzeten változtatni, az nem lehet ellenvetés, mert tudjuk, hogy atyáink, a kik azokat a semmiből előteremtették, nálunk sokszorta szegényebbek voltak. Mi igenis tudunk áldozatot hozni egyházunk érdekében. Bizonysága ennek az a sok jótékény intézet, melyeket épen napjaink-