Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-01-21 / 3. szám

Második fejezet. A theológia történeti tanszakai. 14. Egyetemes egyháztörténet. Dogmatörténet. Szimbolika vagy hitvallástan (polemika). Miután a keresztyénséget az exegesis által a maga keletkezésében megismertük, történeti fejlődését kell nyomon kisérnünk. Ez történik a keresztyénség, illetőleg egyháztörténete által, miután a keresztyénség főképen mint egyház jelentkezik. Az egyház (mint önző világuralomból Róma teszi), az istenországával nem azonosítható, de az emberiségben való megvalósulásának legkiválóbb orgánuma. A történelmi egyházak („Teilkirchen") az egységes és egyetemes egyháznak egyéni nyilvánulásai. Anyagának terjedelme : Az egyháztörténet a keresztyén egyház megalapításának történetével kezdődik s a világ végezetéig terjed. Az egyháztörténet felfogásának álláspontja: Az egyháztörténésznek a keresztyénség helyesen megértett ideális lényegéből kell kiindulnia, hogy az az egyháztörténet ne legyen pusztán objektív tudósítás, hanem legyen és maradjon theol. tudomány. Tárgyi különbségek: az egyháznak mint élő s folyton fejlődő orgánizmusnak belső és külső oldala van. Ehhez képest megkülönböztetjük a) az egyház térbeli kiterjedését, s b) valláserkölcsi életét, a tan, kultusz, szervezet és fegyelem alakjában. Ehhez járul még egy kronológiai megkülönböztetés is: fontos fordulópontok (epochák) s azok hatása révén korszakok keletkeznek. Ilyen főleg a reformáczió. így taglaljuk az egyháztörténetet: úgymint az ó-, közép- és új-kort s a könnyebb megértés végett az egyes korokat ismét alrészekre osztjuk fel. Az egyháztörténetet az egyetemen s az akadémián rendszerint 3—4 féléven át adják elő. A tankönyveknek (kiválóbbak : Eusebius, Flacius, Schröck, Baur, Gieseler, Neander, Hase [tankönyvbe magyarúl Farkas J.-től], Herzog, Hagenbach, Henke, Kurtz, Nippold, Mutter, Moller, Sohm s a r. kath. Baronius, Döllinger, Möhler, Hergenröther, Alzog [magyarul Nagy egri tanártól] és {ultramontán szellemben] Janssen; a magyarban Kálniczky, Révész Imre, Balogh F. és Warga — Zoványi művei) és a monográfiáknak túlságos gazdagsága miatt az előadásoknak itt nem annyira közlés a czélja, mint inkább az, hogy nagy vonásokban ismertessék az egyház fejlődését s a hányszor arra alkalom nyílik, a források módszeres felhasználásába bevezessenek. Fontosságánál fogva az egyházi tan történetét is külön szaktudomány tárgyává tették. A közös hitbeli ismeretet fogalmilag fogják föl és nyilvános érvényességet szereznek neki. így keletkeznek a dogmák, vagyis a keresztyének egyetemének (Gesammtgemeinde) hitbeli ismeretét autoritativ tételekbe foglaló fogalmi alkotások. A dogmák az egyes korok égető kérdései szerint lassanként keletkeztek; minden időben központi dogmák állanak az előtérben s egész fordulópontokat és korszakokat határoznak meg. Ezt adja elő a dogmatörténet. (Tudományunk központi történeti és lokális módszerének különbsége. Előbbit Ritschl, Thomasius és Harnack, utóbbit Baur követi.) Ez, mint tudomány, a felvilágosodás korszaka óta a protestáns szellem terméke, — a pápás irodalomban pusztán leíró jellegű —, a mikor (Semler, f 1791.) 'óta felismerték azt, hogy a dogmában is van változás. Az egyetemen — és az akadémián — legjobban akkor lehet tanulmányozni a dogmatörténetet, ha a hallgatónak már előzőleg van bizonyos dogmatikai képzettsége. Ha dogmatikát még nem hallgatott, a dogmatörténet jól előkészíti reá; ha pedig már hallgatott dogmatikát, úgy ezzel szilárdabban megalapozza. (L. az idézetteken kívül Plank, Neander, Hagenbach, Nitzsch, Landerer, Loofs, Seeberg, szerző, és főleg Harnack s a magyarban Szlávik M. és Balogh F. műveit). Ép így vagyunk a szimbolikával, vagy (a mint Kattenbusch óta nevezik) a hitvallástannal („Konfessionskunde"). Ez nem más, mint kimetszés a dogmatörténetből, keresztmetszete annak azon a helyen, a hol az egyház hitvallásokat alkot. A hitvallásoknak kettős értékük van : először történeti, dogmatörténeti emlékeknek történeti megértése (egyoldalúan hangsúlyozza ezt Münscher és Baur) s másodszor vallásos, a mennyiben belőlük az az evangélium szól, a mely bennünket bensőleg kötelez (p. o. ugyancsak egyoldalúan fogja fel Thomasius és Plitt). — Mint történeti diszcziplina a szimbolika az egyes keresztyén egyházaknak és szektáknak tanrendszerét ismerteti, történeti jelentkezésük során — és pedig mindenek előtt a katholiczizmus tanrendszerét, elsőben a görög, aztán a római katholiczizmusét, — majd a protestantizmusét: a lutherit s a reformátust, s végül a szektákét, már a mennyiben ezek nyilvános érvényű tant alakítottak ki. — Az úgynevezett „összehasonlító" („komparatív" p. o. Winer müve) módszert ma már nem használják, mert az a hátránya, hogy az egyes tanokat, a melyeket aztán egyházankint akar összehasonlítani, ki kell szakítani szerves összefüggésükből. Ezzel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy az egyes tantételek értelmét igazában csakis az egész tanrendszerből (az egyes hitvallások történeti rendszeréből) érthetjük meg. így p. o. ha a jusztifikáczió evangéliumi értelemben vett fogalmát a r. katholikus jusztifikáczióval összehasonlítjuk, úgy feledjük azt, hogy itt egészen különböző tárgyakkal van dolgunk. Mert a mit az ev. keresztyén a jusztifikáczióban átél, azt a r. katholikus a bűnbánat szentségében nyeri s az evangéliumi szanktifikáczió tárgya az, a mit a r. kath. keresztyén jusztifikáczióban bír. Az evang. jusztifikácziót tehát a r. katholikus penitencziával s az evangéliumi szanktifikácziót a r. kath. jusztifikáczióval kellene összehasonlítanunk stb. Emellett is meg lenne az eljárásnak az a hátránya, hogy az egyes tanoknak disiecta membra gyanánt kellene feltiinniök. Azért lemondtak az összehasonlító szimbolikáról s tudományunkat mint történetihittani tudomány tárgyalják. (Kiváló e nemben Plitt,