Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1912 (55. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-16 / 24. szám

belső odatartozás mértékeként felállítását s a felekezet történetileg1

kialakult alkotmányából és közszelleméből mindannak megtartását és védelmét, a mi az élet tűzpróbáját, mint helyes és evangéliumilag építő kiállotta és a miben az egyház jelleme visszatükröződik. Ez a protestáns konzervativizmus tehát nem állítja a szentírás kijelentése helyébe a konfessziót, hanem ezt amaz által magyarázza és ellenőrzi; a régi institucziókat nem azért védi, mert régiek, hanem azért, mert bennök evangéliumi fejleményt és építő erőt ismer föl; s a felekezeti jellemet nem azért óvja, mivel felekezeti,* hanem mert az evangéliumi keresztyénségnek jogosult, mind az egyén, mind az egész emberiség s közelebbről a haza boldogságának munkálására alkalmas és így megbecsülésre érdemes alakulásának ítéli. Ez a tiszteletreméltó, a jót magáért a jóért megbecsülő és megtartani igyekvő protestáns konzervativizmus azonban, a nélkül, hogy a lélek szabadságát megsemmisítené, természetesen teremt meg a felekezeti egyházban valamit, a miről a nagy liberalizmus mellett sok ember, sokszor maga az egyház is megfeledkezik: az egyház fegyelmet. Az egyház fogalma magában hordja az egyező valláserkölcsi meggyőződést, e meggyőződés profeszszióját és az egyház egyező valláserkölcsi világnézete és szelleme szerint való élés inegkivánását. Ennek megkivánása nélkülaz egyház, ha még annak nevezi is magát, nem egyház, hanem a legjobb esetben is csak a különböző egyéni meggyőződésű és közös elvek nélkül egyéniéletet élők társasága. Ott, a hol az egyező véleményű keresztyének társulnak, hogy Istent együtt dicsérjék, a közös hitben az Ige es a sákramentumok által egymást építsék és egyező valláserkölcsi világnézet alapján nyugvó élet folytatásara segítsék, ép úgy nem hiányozhat az egyházfegyelem, mint a közös hit megállapítása. S a ki egy közös hitet valló és a szerint élni akaró egyháznak öntudatosan tagjává lett, e taggá létei által nemcsak az egyház többi tagjaiéval egyező meggyőződésének ad kifejezést, hanem erkölcsi kötelezettséget vállal arra is, hogy a míg meggyőződése a közével megegyezik, annak hitét vallja, annak életét igyekszik élni s egyházát, annak fennmaradását és javát híven szolgálja. De ez öntudatos csatlakozásával és önkéntes erkölcsi elkötelezésével jogot is ad a köznek arra, hogy mind hitének, mind életének a közével egyezése felett ellenőrzést gyakoroljon és szükség esetén vele szemben a Krisztus áttal instituált fegyelmet (Máté 18:15 —17) alkalmazza. Ez az ellenőrzés és fegyelem kiterjed minden öntudatos egyháztagra s gyakorolható és gyakorlandó ama szervek által, a melyeket az egyház erre nézve megalkotott; de különösen kiterjed és ki kell terjednie a dolog természetéből kifolyólag azoki a, a kiket a közegyház azzal bízott meg, hogy elöljárói legyenek. Különösen kiterjed és ki kell terjednie tehát az igehirdetőkre, az igehirdetők nevelőire, az egyház által fenntartott minden rendű iskolák tanítóira és az egyházalkotmány mind magasabbra emelkedő hivatalos orgánumainak lelkészi és világi alkotóira. Ezeket a közegyház azért állítja a maga élére, hogy igehirdetésükben, nevelésükben, tanításukban, életükben és hivatalos intézkedésükben a köznek meggyőződését hirdessék, a köznek szellemét képviseljék és a köznek megmaradását és javát szolgálják, — felettük tehát teljes joggal gyakorolhat ellenőrzést és fegyelmet a köz, a melytől megbízatásukat elfogadták. Azt jelenti-e ez, hogy az egyház tagjai és elöljárói kötelesek egyéni meggyőződésükön erőszakot tenni és hallgatni, a mikor úgy érzik, hogy szólniok kellene? Megsemmisíti-e ez az egyházfegyelem a protestáns liberalizmus szabadságát? Nem, mert egyetlen protestáns egyház sem vallja magát egyedül üdvözítőnek és egyik sem kiált anathemát arra, a ki az ő közfelfogásától eltérő nézetet vall. Egy dolgot azonban a dolog természetéből kifolyólag kizár és pedig kizárja azt, hogy valaki áz egyház konfessziójának ama kardinalis tételeivel, a melyekben épen bibliai alapon nyugvó keresztyénsége és valláserkölcsi világnézete kifejeződik, ellenkező tanításokat hirdessen és ellenkező életet éljen. Nehogy azonban félreértessem, hangsúlyozom, hogy a mikor szerintem az egyházfegyelem kizárja a konfesszíó kardinális tételeivel ellenkező tanítást és életet, egyáltalában nem a tételek formulázásaira, hanem a tételekben foglalt evangéliumi tanításokra és az azokban foglalt kijelentésre gondolok. Mert a miként vallom, hogy magában a bibliában is van emberi, tehát elmúlandó, úgy vallom azt is, hogy a konfessziók hittani és erkölcsi tanításainak formulázásai csak emberi elemek, a melyek betűikben örök életűek, változtathatatlanok nem lehetnek. A mi azonban bennük kijelentési bibliai tanítás, annak megváltoztathatatlanként kell állania minden egyháztag, különösen minden, a köz által tanításra és képviseletre elhívott előljáró előtt, — s a köznek jogának kell lennie arra, hogy e tekintetben ellenőrzést s ha kell, fegyelmet gyakoroljon. A ki ezt magára nézve elfogadni nem akarja, nem szükséges, hogy lelkiismeretén erőszakot tegyen. Szabadságában áll keresni olyanokat, a kik vele egy nézeten vannak. Szabadságában áll azokkai társulni és más felekezetbe lépni vagy új felekezetet alkotni. Egy dolgot azonban a protestáns liberalizmus sem engedhet meg egy egyházban